81.~ (Befejezés)

Futottam. Csak futottam és futottam, talán egy vonatot akartam elérni, de ahogy a pályaudvarra értem a vonat elment. Éppen hogy beláttam az utolsó ablakon, ahol magamat láttam integetni. Ugyan az a haj, arc, szem, vonások. Mintha csak tükörbe néztem volna. Azonban ahogy eltűnt a vonat a szemem elől hirtelen a szemem magától kinyílt. Először minden olyannak tűnt, mint amilyennek lenni szokott, mintha csak egy szokványos vasárnap reggel lenne, de nem.
 Tizenegy óra lehetett, de még mindig a párnán pihentettem a fejem mikor nagyot sóhajtottam. Ma elköltözik a bátyám, gondoltam magamban majd lassan felültem az ágyon. Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egy nagyot. Végigsimítottam a tarkómon és elgondolkodtam. Tudatom alatt végig Jeremy költözésére gondoltam, még álmomban is visszaköszönt ez a tény. De ez ellen semmit sem tudtam tenni ezért fogtam magam és tehetetlenül lementem a konyhába. Ahogy leértem két ragyogó, de álmos szempár köszönt vissza, kissé elaludt arccal, melyet szőke, szinte már arany árnyalatú haj határolt.
- Reggelt öcskös!-köszönt rám teli szájjal miközben müzlit ropogtatott. Elmosolyodtam.
- Neked is Remy!-üdvözöltem én is majd leültem vele szemben az asztalhoz.- Anyu?
- Alszik. Nem akartam felkelteni, ezért én magam csináltam reggelit.- körülnéztem az asztalon és nem láttam mást csak egy üveg tejet és egy csokis gabonapelyhes dobozt.
- Megerőltethetted magad.-nevettem.
- Hát jobb, mint a semmi.-vágott vissza majd az előttem tátongó üres asztalrészre tekintett. Ekkor tudatosult bennem, hogy éhes vagyok.
- Van még abból a csokis müzliből?-kérdeztem majd szó nélkül átadta a dobozt. Felálltam, kivettem egy tálkát a szekrényből majd visszaültem. Ahogy megvoltam a pehely kiöntésével a tejért nyúltam, azonban mikor a kiöntésére került volna a sor megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze csak egy kortynyi tej maradt. Jeremy nevetésben tört ki arcom láttán.- Hát jó...-mondtam és enni kezdtem a száraz, alig tejes gabonapelyhet.
 Alig kezdtem el enni lépteket hallottam az emeletről. Anyu fölkelt.
- Jó reggelt.-köszöntött minket jókedvűen mire mi is üdvözöltük. A kávégéphez ment, ami pillanatok alatt friss, gőzölgő kávét adott ki magából. Ahogy kivette a gép alól a kis csészét a tejért nyúlt volna.
- Elfogyott.-szólalt meg Jeremy miközben bekapott még egy kanál müzlit.
- Oh...úgy is mennem kell boltba szóval útba esik.
- Anya! Jut eszembe...nincs itthon nagy kartondobozunk?-kérdezte Jeremy mire anyára lesújtott a felismerés, miszerint ma a fia elköltözik.
- Oh..de, de, azt hiszem van a padláson.-felelte letörten.
- Király! Akkor ha nem bánjátok én el is megyek megnézem. Nem sokára idő van.-mutatott a képzeletbeli órájára a csuklóján majd felállt és elment. Anyuval szó nélkül egymásra néztünk, de mintha csak értettük volna egymás gondolatát, felsóhajtottunk.
 Úgy döntöttem, hogy utána megyek.
- Victor! Nem akarsz feljönni?-hallottam meg hangját miközben a padlás alá álltam.
- Nem kösz! Elég horror filmet láttam már, nem kell hogy valami fenn elkapja a seggem!-halk kacagást hallottam majd Jeremy-t is megpillantottam egy papírdobozzal a kezében.
- Ez tökéletes lesz.-felelte majd a bezárta a padlás bejáratát és a szobájába ment. Követtem. Nem akartam tovább firtatni ezt a dolgot ezért hát magam mögött hagytam és tovább léptem.
- Segítsek?
- Igen, az jó lenne.-mosolygott majd elkezdtem bepakolni a dobozba a holmikat. Egy fényképezőgép, néhány fénykép, laptop, még néhány ruhadarab és apró kis csecsebecsék, amiket eddig nem igazán láttam. Természetesen az Emily-től kapott kis oroszlán plüss is bekerült a dobozba. Jeremy a ruháit kezdte pakolni abba a táskába, amellyel idejött.- Tudod, ez sokat jelent nekem.
- Mégis mi?
- Hogy mellettem álltok. Te is és anya is. Hogy segítetek nekem ebben. Ebben az egészben.
- Ez természetes, hiszen szeretünk és...tudjuk milyen rossz ez most neked és hogy szeretnél ezen túllépni. -magyaráztam. Azt is tudjuk, hogy ha marasztalunk talán magadba fordulsz és minden csak rosszabb lesz. Hogy időre van szükséged és ezt megértjük. Az elején teljesen elleneztem, de aztán rájöttem, hogy a te érdekedben kell ezt a lépést megtenni. És ha ez neked jó...akkor nekünk is.-próbáltam mosolyogni, de mélyen, legbelül legszívesebben elsírtam volna magam, még ha ezzel a méltóságom is odavész.
Jeremy megkönnyebbülten hallgatta végig, amit mondtam, rám mosolygott és tovább folytattuk a pakolást.

A főbérlővel egy óra tájt beszélte meg a beköltözést ezért mikor készen lettünk a pakolással a holmikat a nappaliba hordtuk. Anyu még nem ért vissza a vásárlásból így a nappaliban maradtunk.
Csöngettek. Kíváncsian mentem ajtót nyitni mikor örömmel láttam, hogy Cindy az. Hirtelen bűntudat fogott el, ugyanis az utóbbi időben nem igazán beszéltem vele, folyton csak magammal és a költözködéssel voltam elfoglalva. Szó nélkül magamhoz öleltem, amit szerencsémre viszonzott. Fejét a nyakamhoz hajtotta és szorosabban ölelt magához.
- Olyan jó, hogy itt vagy.-súgtam és tovább öleltem.
- Khm..srácok...ez cuki, de én itt éppen költöznék...szóval....-Jeremy felszólalására eltávolodtunk egymástól és beljebb léptünk.
- Hogyhogy eljöttél?-kérdeztem.
- Jeremy említette, hogy ma költözik és szerettem volna elköszönni. Tudom, hogy Chicago-ban marad, de akkor is.-felelte.
- Nem sokára indulunk csak anyára várunk.-mondta Jeremy majd leült a kanapéra.
Alig tíz perc várakozás után anyu befutott, bepakoltunk a kocsiba és elindultunk Jeremy új lakása felé. Első benyomásra egészen nyugodt környéknek tűnt és ezt a véleményemet tartottam akkor is mikor beléptünk a lakásba. Bútorozott, világos lakás volt, szépen berendezve, egy szoba konyhával. Megkockáztatom, hogy egy igazi legény lakás, ami tökéletes lesz a bátyámnak.
- Hát...itt volnánk.-sóhajtott Jeremy majd körbenézet
- Köszönöm, hogy segítettetek elhozni a holmijaimat. És...mindent köszönök. Anya...-fordult anyu felé, aki sírva fakadt és úgy kezdte ölelgetni.- Nem válunk el végleg és egy városban maradunk, de akkor is nagyon hiányozni fogsz.
- Tizenkilenc évig vártam rád és most újra itt hagysz.
- Mindig itt leszek és nem csak képletesen.-kezdett Jeremy nevetni.- Szinte mindennap találkozhatunk. Csak úgy mint veled.-fordult Cindy felé, aki szintén szó nélkül ölelte meg.- Vigyázz Victor-ra.-súgta a fülébe, de hallottam minden szót.
- Te pedig magadra.-mosolygott Cindy és engedett az ölelésből. Én következtem.
- Most jön a nyálas rész?-kérdeztem nevetve, de belül egyáltalán nem nevettem. Ahogy álltam előtte és néztem rájöttem, hogy mennyire hasonlítunk, de mégis különbözünk. Kívülről teljesen egyformák vagyunk, de belülről...már nem vagyunk két tojás. Én soha nem tettem volna meg ezt a lépést mint ő, inkább megbolondultam volna azzal a tudattal, hogy apám eldobott akkor is abban a házban maradtam volna. Én soha nem tudtam volna olyan nyugodt maradni mint ő, mikor apánkkal néztünk szembe egymással. Jeremy egész életében bezárkózott, nem volt képes szembenézni a világgal, szerintem még önmagával sem. De egy nap kitört a korlátok közül és elindult, hogy megtudja az igazat.
 Közelebb lépett hozzám.
- Mindent köszönök. Mindent.-  nem válaszolhattam azt, hogy nagyon szívesen ezért inkább feltettem egy kérdést, ami a mai napig nem jutott eszembe.
- Honnan tudtad, hogy van egy öcséd?-elmosolyodott.
- Az árvaházban Katy néni mindig csak egy mesét mesélt nekem, amiben egy testvérpár szerepelt. Hogy el kellett válniuk, de az egyikük egy nap fölkerekedett, hogy megtalálja a testvérét. És megtalálta.-miközben mesélte könnyek szöktek a szemébe.- Élete legjobb döntése volt, hogy elindult megkeresni az öccsét.
- Elég gagyi mese lehetett.-mondtam a végét elnevetve, de már a könnyeimmel küszködtem.
- Igen...-nevetett ő is és szipogni kezdett.- Úgy látszik, hogy nem volt hülyeség ellopni azt az ötven dollárt.-nevetett tovább. Bólintottam.
- Azt sem bántam volna, ha az egész árút elviszed a boltból.-feleltem és nem bírtam tovább, megöleltem.
- Szeretlek.
- Én is téged.- feleltem könnyek között.
 Visszaemlékeztem. Egész életemben nem vágytam igazán másra csak egy személyre, akivel megosztok szinte mindent, aki velem van, mindegy az hogy fiú vagy lány. Akivel felnövök, aki mellett nem érzem azt, hogy egyedül vagyok. Aki a másik felem, akivel hülyéskedek, akivel akár veszekszem is. És megkaptam, visszakaptam. Itt van előttem, az akit mindennél jobban akartam, az ikrem, a bátyám, a testvérem.

80.~

Azonban ahogy végig gondoltam az egészet még nem voltam hajlandó megbeszélni a dolgokat. Úgy viselkedtem mint egy durcás kislány, de nem érdekelt. Még nem akartam vele beszélni, nem akartam, hogy kilépjen ilyen egyszerűen az életemből. Josh jól mondta, önző vagyok. Ahelyett, hogy hazamentem volna a kikötő felé vettem az irányt, ahol kiskorunkban lógtunk Josh-al. Kezdett sötétedni, de akkor sem szerettem volna hazamenni. A vidámparkban mentem.
*Jeremy POV*
V már órák óta elment és aggódni kezdtem. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik sikátorban gubbaszt, de ezt megcáfolta az a tény, hogy nem lett volna oka rá, hogy oda menjen. Hiába hívtam a mobilján, nem vette fel. Viszont muszáj volt megkeresnem, nem várhattam tovább, beszélnem kellett vele.
- Jeremy hová mész?-kérdezte anyu miközben elhaladtam mellette.
- Megkeresem Victor-t. Beszélnem kell vele, nem válhatunk el haragban.
- Biztos nem sokára jön, de holnap is megbeszélhetitek nem?-nem feleltem csak rápillantottam egy röpke percre. Mintha csak kiolvasta volna a tekintetemből a választ.- Ilyen hamar?
- A főbérlővel holnapra beszéltem meg a beköltözést.
- Oh...-többet nem bírt mondani így odamentem hozzá és megöleltem.- Szeretlek anya. Nem sokára jövök.-bólintott egyet én pedig elindultam, hogy megkeressem az öcsémet. Legelőször Cindy jutott eszembe, ő hátha tudja, hogy hol van, így elsősorban hozzájuk csöngettem be.
- Jeremy! Hát te?
- Szia Cindy, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudod az öcsém merre van?
- Mi? Megint eltűnt?-kérdezte megdöbbenten.
- Nem mondhatnám, csak már órák óta elment és nem tudom, hogy hol van. Azt reméltem, hogy nálad.
- Ne haragudj, de nincs itt. Ami azt illeti az utóbbi időben nem találkoztunk sűrűn. Gondolom még megviseli a dolog, hogy elköltözöl...
- Honnan tudod?-kérdeztem meglepve, hiszen nem említettem neki semmi ilyesmit.
- Anyukátok mesélte a minap. Sajnálom, hogy így alakult.-sóhajtott.
- Én is..-kis időre elméláztam majd észbe kaptam.- Ne haragudj, de mennem kell.
- Majd értesíts, ha megtaláltad.
- Rendben.-mosolyogtam majd távoztam. Cindy után Josh jutott az eszembe, de hogy ne tegyek meg fölösleges kilométereket, fölhívtam. Azonnal felvette.
- Hello.
- Szia, Jeremy vagyok! Csak érdeklődnék, hogy nincs nálad az öcsém?
- Alig fél órája ment el, azt mondta haza megy.
- Pedig otthon nincs és hiába hívom nem veszi fel.-kis csönd következett, aztán ismét megszólalt.
- Biztos, hogy nincs otthon...
- Ne hülyülj már, mondom, hogy nincs!
- Jó oké akkor valószínűleg Dimitri-nél van.
- Oké akkor felhívom.
- Vagy várj, várj, várj! A kikötőre ment. Ebben biztos vagyok!
- Száz százalék?
- Száztíz, ez biztos. Ott keresd.
- Oké, kösz Josh. Még beszélünk.-köszöntem el gyorsan majd letettem. A kikötő felé indultam és reméltem, hogy valóban ott lesz.
*Victor POV*

Csak álltam a korlátnál és néztem a hullámzó tengert. Mást sem lehetett hallani csak a hullámok hangjait, ahogy egymásba csapódnak. Éreztem a friss, tengeri levegőt az arcomon, hagytam hogy átfúja egész felületét egészen a hajamig. Ennél megnyugtatóbbat el sem képzelhettem volna, jól esett a friss levegő. Azonban már nem sokáig tudtam volna ezt élvezni. Lépteket hallottam. A hang irányába fordultam mikor megláttam a bátyámat közeledni felém. Csak mosolyogni tudtam magamban. Úgy látszik, hogy ez a beszélgetés nem akar váratni magára.
Ahogy közelebb ért vissza fordultam a tenger felé. Nem is köszönt, nem mondott semmit csak mellém állt ugyanúgy, mint én.
- Mikor kicsi voltam..néha kiszöktem az árvaházból és idejöttem. Nem sok esélyünk volt rá, hogy eljussunk ide.-mesélte, amit szívesen hallgattam, de fűztem hozzá semmit.- Szerettem itt lenni, olyan vidám hely.-körbetekintett majd rám nézett.- Tudom..hogy most úgy érzed, hogy igazságtalan vagyok veled és anyával, de megérthetnéd a helyzetem.
- Én megértem.-súgtam önkéntelenül.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Mert nehéz ezt elfogadnom! Egész életemben rád vártam és most ilyen hamar elmész. Megint.
- De nem örökre... Victor...ugyan ebben a városban maradok csak egy másik lakásban. Mindennap találkozhatunk.
- Te is tudod, hogy ez nem így lesz...
- Már miért ne lenne?-kérdezte kissé összeráncolt szemöldökökkel, de csak legyintettem egyet és hallgattam.- Figyelj...nem szeretnék úgy elköltözni, hogy az öcsémmel nem beszélem meg a dolgokat. Meg valakinek holnap a pakolásban is segíteni kellene.
- Már holnap?-néztem rá hirtelen kikerekedett szemmel.- Nem is tudtam, hogy ilyen hamar költözöl.
- Igen, szóval...nem akarok holnap úgy elmenni, hogy nem szólsz hozzám. Na..mit mondasz?-természetesen én sem szeretnék így elválni tőle és minden erőmmel azon vagyok, hogy elfogadjam a dolgot. És akármennyire is szeretném, hogy velünk maradjon, ebbe a döntésébe nem szólhatok bele. Felé fordultam és elmosolyodtam.
- Azért ne várd, hogy mindent én pakolok be helyetted.-nevetni kezdett majd összekócolta a hajamat és magához ölelt.

79.~

Nem tudtam, hogy hirtelen hova menjek, így csak lementem a földszintre, felkaptam a cipőmet, a kabátomat és elhagytam a házat. Anyu megkérdezte, hogy hová megyek, de nem válaszoltam csak becsaptam magam mögött az ajtót.
Ez egyszerűen már képtelenség, ami körülöttünk történik. Egy éve sincs, hogy végre egymásra találtunk a bátyámmal, erre apám baromsága miatt ismét elveszítem. Még ha nem is örökre, de akkor is elköltözik és nem fogom olyan gyakran látni mint eddig. Hiszen ha egy testvérpár elválik egymástól már sosem lesz olyan a kapcsolatunk mint amilyen addig volt. Jeremy a városközpontba költözik, ami tőlünk eléggé messze van, és kitudja, hogy mikor tudnám látni, hiszen még a munkahelyeink sincsenek közel egymáshoz.
Beszélnem kellett valakivel erről és aki azonnal az eszembe jutott az Josh volt. Dimitri-t is nagyon bírom, de Josh már anno is mellettem volt és én is mellette. Így hát elindultam a lakásához, ahova busz és némi séta árán húsz perc múlva megérkeztem. Megnyomtam a kapucsengőt.
- Igen?!-hallottam meg egy női hangot.
- Csók...-már majdnem a férjezett nevén szólítottam mikor eszembe jutott, hogy már elvált.-Ms. Banks, Victor vagyok. Josh itthon van?
- Igen, máris nyitom az ajtót.
- Köszönöm.-feleltem és már nyílt is az ajtó. A második emeletre mentem, ahol megálltam a tizenötös számú ajtó előtt. Kopogtam.
- Szia.-mosolygott Josh édesanyja. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára, de akkor egyáltalán nem így festett. Arca pirospozsgás volt, haja fésült, jól öltözött. Önkéntelenül is visszamosolyogtam.- Gyere beljebb.-beljebb léptem mire Josh azonnal elém ugrott.
- Téged is látni?-kérdezte vigyorral az arcán és megölelt.
- Igen...ki kellett kicsit mozdulnom.-feleltem nem éppen meggyőzően. Josh arcáról lefagyott a mosoly. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Anyu..a szobámban leszünk.-fordult édesanyja felé majd felém biccentett, hogy kövessem, de előbb levettem a cipőm és a kabátom. Feszülten mentem be a szobájába majd leültem az íróasztala előtti székbe és forogni kezdtem vele.
- Anyukád eléggé jó színben van.-terelni próbáltam a témát, de kevesebb sikerrel.
- Igen, 'hál Istennek sokkal jobban van. De hogy neked valami problémád van, az száz. Mi történt?-hajolt előre az ágyon ülve, két tenyerét összekulcsolva. Sóhajtottam egy nagyot és neki kezdtem, végül is ezért jöttem ide.
- Jeremy el akar költözni.-vakartam meg a homlokom majd a kezemet végighúztam az arcomon.
- Mégis miért?
- Apánk...-próbáltam magam tolerálni.-...idiótasága miatt. Azt mondta, hogy ha abban a házban marad akkor nem tudja feldolgozni azt, amit apu tett és idő kell neki. Nem mellesleg egyetemre akar menni és kitudja, hogy a végén hol köt majd ki.
- Ezzel mi a gond?-szemöldökömet felhúztam Josh kérdésén.  Még válaszolni sem igazán tudtam és hezitáltam. Fürkészve kereste a tekintetemet.-V?!
- Nem akarom, hogy ott hagyjon minket. Egy éve sincs, hogy megtaláltam erre....Egyszerűen nem teheti meg, nem is gondol se rám, sem anyára.-fogtam meg a tarkómat. Josh együtt érzően mosolyogni kezdett majd válaszra nyílt a szája.
- Gondolkozz egy kicsit...te hogy éreznél az ő helyében?-átgondoltam és még ha fáj is bevallani, de ugyan így.
- Valószínűleg ugyan így.
- Hidd el, szerintem neki a legnehezebb most. Otthagyni téged, és anyukátokat. Meg pláne azt feldolgozni, hogy mit tett apátok. Nem lehet neki könnyű.-hallgattam, nem szóltam semmit, de nem is igazán tudtam volna.- Ne haragudj, de egy kicsit önző voltál, nem gondolod?
- De.-sóhajtottam egy nagyot és hátradőltem a székben.- Azt hiszem az voltam.
- Szerintem beszéljétek meg és hagyd, had döntsön, ahogy akar. Csak rajta áll, hogy hogyan dönt, hiszen már nagykorú.
- Igazad van.-mosolyogtam rá. Néha még mindig meglepődök, még ennyi év után is, hogy milyen komolyan is lehet vele beszélgetni.- Filozofikus Joshua visszatért?-nevettem.
- Filozofikus Joshua mindig itt van, csak van mikor a hülye klónja hátráltatja.-nevetett ő is.- Én mindkét Josh vagyok.
- Amúgy kösz, hogy meghallgattál.
- Ez alap. Nem tudom hangoztatni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy mellettem voltál a szarban. Nélküled szerintem alulról szagolnám az ibolyát vagy drogosok között kellene élnem.
- Hát igen, sokkal jössz nekem, de én is neked.
- Na jó, szerintem elég ebből a lelkizős szarból, kicsit ratyi dolog nem gondolod?-máris eltűnt filozofikus Joshua és visszatért a régi Josh.
- Talán neked bejön ez a ratyi stílus csak nem mutatod ki.-álltam fel nevetve mire tátott szájjal, némi undorral nézett rám.

-......talán menj a francba!
- Talán jobb lenne, ha tényleg mennék mert még azt hiszik, hogy megint egy sikátorban gubbasztok.
- Kikísérlek.-pattant föl az ágyról majd az ajtóhoz mentünk. Elköszöntem Ms. Banks-től majd lementünk az épület elé. Ahogy leértünk Josh azonnal előkapott egy szál cigit.
- Tehát csak ezért jöttél le...
- Aha...-vallotta be szemrebbenés nélkül majd elmosolyodott.- Anya nem engedi, hogy a házban cigizzek és így le kell jönnöm folyton folyvást, hogy elszívjak egy rohadt szál bagót.-beszélt a cigivel a szájában majd meggyújtotta.- Oh egyébként nem is mondtad...apátokkal mi van? Gondolom már nem él veletek.-fújta ki közben a füstöt.
- Nem, anyu kirakta és nem sokára hivatalosan is elválnak. Anyu beadta a válópert. A minap eljött a cuccaiért és remélem már soha többé nem látjuk.-Josh bólogatni kezdett.
- Jobb is ez így.
- Ja....lehet. De megyek...majd még...beszélünk.-fogtam vele kezet majd elindultam a buszmegálló felé, azonban nem érettem sietségem okát...talán minél előbb szerettem volna Jeremy-vel beszélni.

78.~

A szám már beszédre nyílt volna, hogy elmondjam, még egyszer, hogy sajnálom ahogy viselkedtem. Valahogy úgy éreztem, hogy azért mindenképpen bocsánatot kell kérnem. Azonban nem engedte, hogy megtegyem, a tenyerét tartotta elém és ő kezdett beszélni.
- Nem kell semmit sem mondanod.-kezdte egy félmosollyal az arcán.- Tudom, hogy csak azért tetted, mert éreztetni akartad vele tette súlyosságát. És még gondolom azért is mert dühös voltál rá. Ezalatt nem csak azt értem, ami velem történt.-mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy inkább a homlokomra lettek volna írva az indokok. Nem tudtam a szemébe nézni, zsebre dugott kézzel álltam előtte és a padlót bámultam.- Ha velem ezt tette, akkor veled sem bánhatott jobban.-folytatta.- Így van?-kénytelen voltam ránézni, de meg sem mukkantam. Azonban a hallgatás beleegyezés. Ahogy ránéztem arca még lágyabb lett és félrehúzta szája bal szegletét.
- Főleg miattad tettem. Én elfogadtam, hogy nem volt fényes gyerekkorom, de neked esélyt sem adott rá, hogy jobb legyen. Nem apa az ilyen. A saját gyermekét eldobja és nem csak önmagától...-küszködnöm kellett, hogy megőrizzem megmaradt férfiasságom és ne sírjam el magam.
- Nézd, Victor...már tizenkilenc éve történt és...sokkolt...nagyon sokkolt...de ezen már nem tudunk változtatni.-lépett közelebb és megfogta a vállam.- Nem kell róla beszélünk. Felejtsük el és minden rendben lesz.-nyugodt volt. Nagyon nyugodt, szinte megijedtem attól, hogy mennyire. Mintha meg sem viselte volna az eset vagy ennyire jól leplezné? Biztos voltam benne, hogy nyugodtnak akar hatni, ezért nem is tettem ez ellen. Bólintottam, mosolyogtam majd megöleltem.
 Anyu negyed órával később érkezett haza kétségbeesetten. Mikor meglátott felsóhajtott, látszólag aggódott értem. Azonban mikor meglátta a kezem ismét zaklatott lett.
- V, mi történt a kezeddel?-nem válaszoltam csak oldalra biccentettem a fejem és nézelődni kezdtem a házban.-Oh..vagy úgy.
- Vele mi van? Nem jelent fel?
- Eszében sem volt...de ha mégis megtenné, gondoskodnék róla, hogy soha többé ne hagyja el a kórházat. Nem lenne rá oka, hogy feljelentést tegyen.
- Na és..hazajön?-kérdezte Jeremy.
- Nem. Megmondtam neki, hogy amint felépült jöjjön a cuccaiért és hagyjon békén minket...örökre.-Jeremy-vel egymásra néztünk és sóhajtottunk. Anya látni sem akarta többé Chent és ezt teljesen megértettük. Mi sem szándékoztuk őt látni, hiszen már nem tartottuk többé az apánknak.

Ahogy anyu mondta Chen egy hét múlva jött el újra hozzánk és a holmijaival együtt végleg kiszállt az életünkből. Miközben a házban tartózkodott nem kerültünk a közelébe, végig a szobánkban voltunk. Csak az autót láttuk ahogy megáll a feljárón majd eltűnik. A lelkiismeretem nyugodt volt, semmi sem késztetett arra, hogy esetleg bocsánatot kérjek tőle vagy akár csak egyetlen barátságos mondatot is váltsak vele. Nem akartam látni. Sőt, hármunk közül senki sem. Anyu hivatalosan is beadta a válópert, amibe Chen szó nélkül beleegyezett. Tudta, hogy ezt a hibát soha nem fogja tudni kijavítani, ha egy életen át próbálkozik vele akkor se.
Azonban nem volt elég apánk tettének napvilágra kerülése, Jeremy is rátett egy lapáttal.
- Elköltözöm.-közölte velünk négy nappal azután, hogy Chen nálunk járt.
- Tessék?-kérdezte anyu alig hallhat hangon. A szívem a torkomban dobogott, nem bírtam megszólalni.
- Gondolkodtam és...higgyétek el nekem a legnehezebb, de...új környezetre van szükségem.
- De...azt mondtad, hogy elfelejtjük a dolgot és minden rendben lesz.-emlegettem fel anno elhangzott szavait. Még pislogni sem voltam képes.
- Tudom, de egyszerűen nem megy. Idő kell, hogy feldolgozzam és itt...-mutatott körbe a házban.- Nem megy.-arcán fájdalom ült, egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést.
- Nem...nem, Jeremy! Most kaptunk vissza, nem engedhetlek el csak így!-anyu hirtelen bekönnyezett, arcát kezdte törölgetni és hevesen rázni kezdte a fejét.
- Nem veszítesz el még egyszer. De muszáj innen elmennem vagy soha nem dolgozom fel a történteket.-nem akartam tovább hallgatni és mint egy óvodás kisfiú, aki megsértődött a bátyára, fogtam magam és felviharoztam a szobámba. Az ajtót bevágtam magam mögött és a babzsákfotelembe huppantam. Végigsimítottam a hajamon és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.
- Beszélek vele.-mondta Jeremy anyunak majd utánam jött. Kopogott, de semmit sem szóltam. Bejött és az ágyamra ült. Egy ideig mindketten hallgattunk.Tudtuk, hogy milyen nehéz ez.

- Tudod már, hogy hova mész?-kérdeztem végül.
- A városközpontban van egy garzonlakás. Nincs messze a kávézótól.-felelte. Nagyszerű...már lakást is talált.- És....-kezdett bele egy újabb mondatba, de még mindig nem néztem rá.- Úgy döntöttem, hogy elkezdtem az egyetemet.-miden porcikám azt súgta, hogy ne nézzek rá, bámuljak tovább ki az ablakon mert tudtam, hogy ha ránézek nem fog mást látni az arcomon csak keserűséget. Mégis ránéztem. És minő meglepő...de mosolyogtam.
- Az klassz...így végre igazi okod van arra, hogy itt hagyj minket.
- Victor..
- Ne! Inkább hagyd a magyarázkodást.-pattantam fel hirtelen az ülőhelyemről és otthagytam a szobámban egyedül.

77.~

Ismerős hangokat hallottam, melyek a "Hol van", "Basszus, remélem nincs baja"  és a "Szerintem erre lesz" mondatokat képezték. A hangok után Josh-t pillantottam meg. Mikor a sikátorba pillantott csak állt ott, nem igazán tudta felfogni, hogy a sarokban összekuporodó, zokogó srác valóban én vagyok. Még életében nem látott engem magam alatt, főleg nem sírni. Közelebb lépett, hogy tudatosuljon benne, hogy igen, valóban én, Victor vagyok az.
- Itt van!-kiáltott oda a többieknek majd odafutott hozzám.- V! Victor, hallod, minden oké?
- Hol? Victor!-mintha évek óta tűntem volna el, Cindy úgy borult a nyakamba.- Jesszusom, Victor! Drágám, minden rendben?
- Nem.-vallottam be könnyek között mire Cindy azonnal magához ölelt. Közben Dimitri és Jeremy is feltűnt, akik aggódva néztek végig rajtam.
- V!-hallottam meg a bátyám hangját. Nem volt erőm a szemébe nézni, de nem is kellett. Azonnal lehajolt hozzám és ő is átölelt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom!-törti ki hirtelen belőlem és zokogni kezdtem. Nem tudtam visszafogni magam, azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor előtört belőlem minden elfojtott érzés. Sosem sírtam. Csecsemő koromtól eltekintve egyszer sem tudtam magam elsírni, bármi probléma is ért. A gombóc ugyan megvolt a torkomban, de soha nem tört elő.Elfojtottam magamban, de ezt nem...ezt nem tudtam, képtelen voltam.
- Nem a te hibád.-kezdett ő is pityeregni, majd hirtelen elhúzódott, ahogy meglátta a kezeimet. Azonban pillantásában nem volt semmi elítélő, semmi lenézés. Hanem együttérzés.
- Haza kell vinnünk, nem hagyhatunk itt. Ugye fel tudsz állni?-kérdezte Josh. Bólintottam majd feltápászkodtam. Hirtelen minden erő kifutott a lábaimból és megrogytam. Josh és Dimitri megragadta mind a két karomat és úgy vittek Cindy autójához. Örültem neki, hogy nem kellett gyalogolnom, de azt hiszem nem is lettem volna rá képes.
 Nem volt kedvem, nem akartam visszamenni abba a házba, de annyi erőm nem maradt, hogy megszólaljak. Minden adrenalin és energia tartalékomat kimerítettem az utóbbi fél órában, semmi sem maradt. Csak azt tudtam, hogy fáradt vagyok, fázom, véres a kezem és hogy legszívesebben most azonnal elaludnék.
Anyu még nem volt otthon, Jeremy nyitotta ki a ház ajtaját. Dimitri és Josh a nappaliba vittek, én pedig a kanapéra zuhantam.
- Kösz srácok.-nyögtem, miközben erőtlen testemet szinte a kanapéra dobtam.
- Le kell fertőtleníteni a sebedet.-szólt közbe Cindy.- De először mosd meg a kezed,
-Oké.-bólintottam majd nagy nehezen felálltam és a fürdőbe mentem. A srácok azonnal a segítségemre siettek, de tájékoztattam őket, hogy minden rendben, megállok a lábamon. Amint láttam, hogy a kezemről lecsorgó vér eltűnik a lefolyóban csak akkor fogtam fel a helyzet súlyosságát. Megvertem a saját apámat. Azt az embert, akitől egész húsz évem alatt féltem, akivel nem váltottam egyetlen normális mondatot, aki nem játszott velem kiskoromban, nem olvasott nekem esti mesét, aki nem vitt el engem baseball, foci, vagy bármilyen más meccsre sem, aki nem törődött velem. Azt az embert vertem meg, aki elvette tőlem a fivéremet. És az az ember nem az apám.
 Kézmosás után a nappaliba akartam menni, de láttam, hogy Cindy a szobám ajtaja előtt áll, kezében az elsősegély dobozzal. Szó nélkül indultam felé majd be a szobámba. Leültem az ágyra, ő pedig mellém. Készségesen fogadtam el, hogy ellása a kezemen lévő sérüléseket. A fertőtlenítő iszonyúan csípett, szinte már égetett, de minden jobb lett mikor kötszert tett rá. Szó nélkül tette mindezt, én pedig nem is kényszerítettem, hogy bármi szót is szóljon.
- Köszönöm.-néztem rá mosolyogva. Örömmel látta, hogy végre mosolygok, így ő is visszamosolygott majd adott egy puszit az arcomra és megölelt. A fejemet a nyakához hajtottam. A hátamat majd a fejemet kezdte simogatni, melyből egyértelmű volt, hogy vigasztalni próbált. Sajnálta, iszonyatosan sajnálta a dolgot és nem hitte volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Nagy levegőt vettem majd eltávolodtam. Pillantása többet mondott minden szónál majd megfogta a kezemet és lementünk. Josh és Dimitri lenn ült Jeremy-vel.
- Na, megmarad a kezed?-csipkelődött Josh, ami rögtön jobb kedvre derített. Megszoktam Josh csipkelődő modorát, ezért örültem neki, hogy még ilyen helyzetben is hozta a formáját.
- Igen, úgy néz ki.-feleltem majd felmutattam a frissen bekötözött kezeimet. Jeremy széttett lábakkal, összekulcsolt kezekkel ült előttem majd mikor meglátta, hogy őt nézem eleresztett egy félmosolyt és bólintott, miszerint minden rendben lesz.
- Srácok, nézzétek, tudom, hogy nem szeretnétek erről beszélni...-kezdett bele Dimitri.- De tudnotok kell, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljatok.
- Így van.-tette hozzá Josh.-És Victor..-ezt a gondolatát kifejezetten hozzám intézte.- Tudod jól, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy annak idején kihúztál engem a szarból..kétszer is...engedd meg, hogy valahogy én is segítsek nektek.
-Egyszer mindenképp segítened kell majd....de ebben nem tudsz.-húztam félre a bal szájszegletem. Josh is jól tudta, hogy ebbe az ügybe bizony sem sok beleszólása van, csak úgy mint Dimitrinek vagy akár Cindy-nek. De értékeltem az igyekezetüket és megköszöntem nekik.
 Néhány perccel később mindenki távozni készült. Cindy hosszú és együtt érző öleléssel búcsúzott mindkettőnktől, még a fiúk is. Bár, az ő ölelésük nem volt annyira hosszú.
Mikor mindenki elment becsuktam az ajtót, és szembefordultam Jeremy-vel. Egyszerre sóhajtottunk.

76.~

Chen sebeit ellátták, nincs nagyobb baja az arcán lévő zúzódásoktól. Nem mondta el, hogy pontosan mi történt, csak annyit, hogy egy kisebb összetűzésbe került az egyik ismerősével. Feljelentést sem akart tenni.

 A kórteremben csak az infúzió csöpögését lehetett hallani és Chan nehézkes légzést. Anyu a sarokban lévő székben ült, nem volt hajlandó közelebb menni hozzá.

- Mondj valamit. Kérlek, ne csak ülj ott és bámulj.-kérte Chen, de szavai semmit sem értek. Anyám szeméből semmi más nem áradt csak düh és harag. Keresztbe tett lábbal ült, jobb bokáját kezdte rázogatni. Végül megszólalt.

- Csak azért nem verem szét még jobban a pofádat mert a fiam már megtette a magáét.-hangjából semmi más nem hallatszott csak a megvetés és az utálat. Egy csöppnyi sajnálat nem volt szavaiban, mélyen elítélte férjét.

- Isabelle..kérlek..

- Mától kezdve...elfelejtheted a nevemet.-állt fel lassan és közeledni kezdett Chen-hez.-Mint az enyémet, mint a fiaimét. Ahogy felépültél, eltakarodsz a házamból.-már készült sarkon fordulni mikor megtorpant.- Egyet még árulj el. Hogy volt szíved, ezt tenni? A fiaddal, a saját véreddel?

- Nem tudtam, hogy mit csinálok.-nyeldekelt.- Alig volt pénzünk és nem tudtam, hogy hogy fogjuk eltartani a két gyereket mikor még magunkat is alig tudtuk.

- És ezért az a megoldás, hogy árvaházba viteted? Nekem meg azt kell hallanom, hogy meghalt? A fiam?-hangja kezdett erősödni, dühösebbé válni.

- Hülye voltam, megbántam..és nagyon sajnálom.

- A sajnálatod már semmit sem ér Chen. Azt hitted, hogy ezt ilyen egyszerűen megúszhatod? Azt hitted, hogy ha felnő a gyerek nem akarja megtudni, hogy mi is történt vele valójában?

- Tényleg nagyon megbántam.-suttogta miközben anyu szemébe könnyek szöktek.

- Most vesztetted el a családodat. Egy ilyen ember...nem érdemel családot.-lágyabban, de nem kedvesebben szólt anyu Chen-hez. Elgyengült, nem volt képes már kiabálni. Átgondolta a dolgokat és úgy érezte, hogy a szíve szakad meg.- Tartsd magad ahhoz, amit mondtam és ha felépültél, költözz el és hagyj minket békén. Örökre.

-Isabelle...-hiába hívta vissza feleségét már nem ment vissza hozzá. És nem csak a kórterembe.

Egy sikátorban gubbasztottam, nem volt erőm megmozdulni. Csontjaim remegtek, úgy éreztem bármelyik percben eltörhetnek. Mindenem fájt, főleg az öklöm.  Jobban szemügyre vettem. Ujjaimat, tenyeremet, ujjperceimet, körmeimet, mindent. Minden véres volt. Féltem, hogy ez mind apám vére, de aztán észrevettem, hogy néhány helyen a bőröm felszakadt.

 A fejemet a kezeim közé fogtam és úgy kezdtem zokogni. Mintha csak gyomorszájon rúgtak volna, fájdalmaim egyre csak erősödtek. Talán egoista vagyok és túlzásba vittem dolgot. De nem..mégsem. Mindent a családomért tettem. Anyuért és Jeremy-ért. Talán még magam miatt is, amiért elvették tőlem azt, amire a világon a legjobban vágytam. Nem hagyhattam, hogy apám csak egy veszekedéssel megússza az egészet, túl nagy luxus lett volna. Azért tettem, mert tudtam, hogy Jeremy nem lett volna képes kivetíteni rá a dühét, ahhoz túl nagy sokk érte. Őt dobták el, őt hagyták magára és mégis..mégis engem is ugyanolyan sokk ért, mit őt.

 Hirtelen rezgést éreztem a nadrágzsebemben. Olyan váratlanul ért, hogy kissé fölugrottam, szívem vadul kezdett kalapálni. Remegő kézzel nyúltam telefonom után. Nem szóltam bele csak felvettem.

- Victor! Victor, szívem jól vagy?-Cindy hangja visszhangzott a telefonból. Megkönnyebbültem.

- Cindy..-szóltam bele zokogva.

- Édesem...Victor hol vagy?-aggódóan kérdezett, késégbeesés hallatszott hangjában.

- Az utcánk utáni sikátorban.-dadogtam. Kis időre egyedül akartam lenni, de talán vágytam a közelségére. Hogy megnyugtasson, vagy hogy csak lássam. Ezért is árultam el, hogy hol vagyok.

- Azonnal odamegyünk, csak ne menj sehova!-zihálta és letette. Ellöktem magamtól a telefont és tovább sírtam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak vártam, hogy végre értem jöjjenek.

75.~

Mindig is tudtam, hogy apu simlis alak és hogy titkol valamit, de ha valaki egyszer azzal áll elém, hogy a saját fiát eldobta a pénze miatt nem hiszek neki. Kinevetem és kérdőre vonom, hogy mégis hogy képzel ilyet az én apámról? Azonban, ha valaki most áll elém ezzel, hiszek neki.
 Ahogy megláttam a házunk előtt parkoló kocsit gyorsabb tempóra váltottam.
- Victor, mit akarsz csinálni?-kérdezte félve Jeremy, aki a hátam mögött loholt. Nem válaszoltam, csak mentem tovább. Szinte letéptem az ajtót a helyéről, úgy rontottam be a házba. Anyu a nappaliban volt és a laptopján dolgozott.
- Hol van? Hol van az a féreg?-kiabáltam, ügyet sem vetve anyura.
- V, miről beszélsz?-pattant fel anyu, amilyen gyorsan csak tudott és elém állt.- Drágám, mi történt?
- Hol a férjed?-toltam arrébb anyut, aki meglepetten bicegett oldalra.
- Mi ez az ordibálás?-hallottam meg apám hangját, amely csak most tudatosult bennem, hogy milyen undorító. Ahogy megláttam mikor lejött a lépcsőn a szemeim szikrákat kezdtek hányni, kezem ökölbe szorult, vérnyomásom azonnal fölszökött. Önkívületi állapotomban megindultam felé és ahogy elég közel értem hozzá jobb öklömet az arcába csaptam, melynek hatására hanyatt vágódott. Anyu a nevemet kiáltva jött oda Jeremy-vel együtt, hogy hátrébb húzzanak.
- Ezt miért tetted?-rángatta a kezem anyu.
- Ezt érdemli az a féreg, aki eldobja a saját fiát a pénze miatt!-feleltem lihegve. Az adrenalin még mindig tombolt bennem, legszívesebben csak vertem volna, azonban ezt meggátolta bátyám és édesanyám karja.
- Miről beszélsz?-kérdezte anyu szintén kiáltozva.
- Miatta került Jeremy árvaházba! Azt kérte az orvosoktól, hogy mondják azt neked, hogy meghalt mert nem engedted volna, hogy elvigyék!-anyu mindezt tátott szájjal hallgatta végig, Jeremy pedig könnyezve állt mellette.
- Egy gyereket is nehéz volt akkor eltartani, nemhogy kettőt.-Chen a padlón könyökölve mondta, a szája felrepedt. Azonban az volt a legnagyobb hibája, hogy kinyitotta a száját. Ahogy újra meghallottam hangját összeszorítottam a fogaimat és ismét nekiestem. De ezúttal nem tudtak megfékezni. Fájt, nagyon fájt amit tett. Hogy elvette tőlünk a bátyámat és hagyta, hogy tizenkilenc évig egy rohadt árvaházba sínylődjön egy olyan gondolattal, hogy ő senkinek sem kell. Hogy megfosztott engem és anyámat a testvéri és gyermeki szeretettől. Azt akartam, hogy érezze, hogy ez mennyire fáj mindhármunknak.
Az inge gallérját markolva ütöttem az arcát, egyre erősebben. Még visszaütni sem volt képes, érezte tette súlyosságát. Jeremy és anyu a vállamnál fogva próbáltak elhúzni, de nem tudtak. Nem engedtem magam elvinni onnan, meg kellett fizetnie.
- Emlékszel mikor azt mondtad, hogy neked is fáj, hogy meghalt a fiad? És mikor a toronynál azt mondtad, hogy nem leszel többé hülye és hogy szeretsz minket? Emlékszel?-üvöltöttem a képébe, de nem hagytam abba arca eltorzítását.
- V, engedd el! Kérlek!-Jeremy hangja aggodalmat és félelmet tükrözött. A csontjaimig hatolt a kérésére, és ahogy kérte. A szívem a meghasadás szélén volt miatta, így fogtam és elengedtem apám ingét. Jeremy hátrarántott, csak akkor láttam igazán apám arcát. Mozdulatlanul feküdt, de még lélegzett. Arca duzzadt volt és sebek tarkították, melyekből vér csordogált. Majd Jeremy-re és anyura néztem. Ijedtek voltak, még soha nem láttam így őket. Aztán én is megijedtem. Megijedtem attól, hogy mit váltott ki belőlem a családom iránti szeretetem. Megijedtem attól, amit tettem apámmal. Megijedtem magamtól.

A kezeim véresek voltak, apám vére tapadt rájuk. Anyám csak állt mellette, nem volt hajlandó lehajolni hozzá. Tudta, hogy igazam van, különben soha nem emeltem volna kezet apámra.

Nem tudtam tovább ott maradni, el kellett mennem.

- Victor!-kiáltott utánam Jeremy, és utánam szaladt, de ahogy látta, ahogy egyre jobban rohanok úgy érezte, hogy nem érhet utol.

- Hová ment?-kérdezte idegesen anyu.

- Nem tudom.-felelte Remy majd a telefonja után nyúlt.- Felhívom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni, kitudja mi történhet vele.

*Jeremy POV*

Akármennyire is fájt apám tette nem hagyhattam, hogy az öcsém egyedül legyen most ilyen állapotban. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha bármi baja is történni fog miattam.

 Éppen hívtam volna Josh-t, mikor anya közelebb lépett.

- Tényleg ezt tette veled?-fogta két tenyerébe az arcomat és úgy nézett a szemembe. Hallgatásomat igennek vette majd magához ölelt.- Annyira sajnálom.

- Te nem tehetsz róla.-nyugtattam meg.- De most fel kell hívnom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni Victort, kitudja, hogy hova mehetett.-anyu szó nélkül egyezett bele én pedig bepötyögtem az utolsó számot is a telefonomba. A második csörgés után Josh felvette.

- Igen?!

- Josh, szükségem lenne a segítségedre.

- Mond, mi történt?-remegett meg kissé a hangja.

- Victor...

Még néhány telefonhívás és mindenki a házban termett. Közben Chanért-nem voltam képes apunak szólítani- mentő jött. Anyu kénytelen volt vele menni, így rám maradt a ház.

Dimitri és Josh feszülten álltak előttem.

- Bökd már ki, hogy mi történt!-nyaggatott Josh, ugyanis a telefonban nem mondtam el mindent.

- A lényeg, hogy Victor eltűnt, és fogalmam sincs, hogy hová mehetett. Muszáj megtalálnunk, amilyen állapotban van...

- Milyen állapotban? Jeremy, kérlek mindent mondj el, így nem tudunk segíteni.-szakított fél Dimitri. Nagy sóhaj hagyta el a számat és belekezdtem. Mindent elmondtam az elejétől a végéig. Ahogy a végére értem a fiúk csak sóhajtottak egyet és sajnálkozni kezdetek.

- Cindy-nek szóltál?

- Nem...nem akartam felzaklatni.-feleltem.

- A barátnője, mégis csak tudnia kell róla.-mondta Dimitri.

- Rendben, akkor felhívom.-már a telefonomért nyúltam volna mikor csöngettek. Összenéztünk a srácokkal.

- Most szórakoztok?-nézetem rájuk és az ajtóhoz siettem. Cindy mosolyogva és kíváncsian állt az ajtó előtt.

- Sziasztok! Mi ez a dzsembori?-mosolygott, mit sem sejtve a történtekről.

74.~

Másnapra beteget jelentettem és otthon maradtam. Jeremy csak hétfőn kezdett, így végre ma elmehettünk a kórházba.
Reggel, ahogy kinyitottam a szemem az első ember, akit megpillantottam Jeremy volt. Az ajtófélfának támaszkodva, a pizsamanadrágjába dugott kézzel állt.
- Mióta állsz itt?
- Csak most jöttem ide.-nem akartam kertelni, rögtön a lényegre tértem, tudtam, hogy miért jött ide.
- Felkészültél?-még ha kicsit vonakodva is, de bólogatni kezdett.
- Pihenj még egy kicsit, később még beszélünk.-felelte és a szobájába ment. Nem tudtam visszaaludni, így felálltam és a konyhába mentem. Anya épp a konyhában itta a kávéját.
- Még nem mentél el?-kérdeztem és a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem a narancslevet.
- Tíz perc múlva indulok.-felelte, én pedig éppen készültem, hogy meghúzzam a doboz tartalmát mikor rám szóltak.-Pohár!
- Bocs.-sütöttem le a szemem majd egy pohárért nyúltam.
- Jobban vagy?
- Igen, sokkal. Nem tudom mi lelt tegnap, még soha nem lettem ilyen hirtelen beteg. De már semmi bajom.-ittam meg a narancslevet.
- Rendben, de ami azt illeti megyek is.-nézett rá az órájára majd felállt. A nappaliba ment, hogy felvegye a táskáját és a kocsikulcsot.- Szia drágám, lehet nem sokára jövök.-adott egy puszit.- Apropó, majd mondjátok el, hogy mit mondtak a kórházban. Szívem szerint én is mennék, de dolgoznom kell.
- Honnan tudod, hogy ma megyünk?
- Jeremy mondta.-mosolygott majd intett egy utolsót és elindult. Én ittam még egy pohárkával majd felmentem.

*** 

-Mennyi idő, mire a kórházhoz érünk busszal?-kérdezte Remy miközben a buszmegálló felé igyekeztünk.

- Nagyjából húsz perc.-feleltem.

- Kellene már egy jogsi, nem gondolod?

- Ezt én is kérdezhetném tőled.-néztem rá szemöldök felhúzva. Elmosolyodott.
- Azt hiszem, még nem állunk rá készen.-nevetett, amivel abszolút egyetértettem.
Úgy látszik elnézhettem a busz indulását, ugyanis mikor odaértünk épp akkor indult a busz. Szerencsére még elértük és hely is akadt. Ahogy leültünk az emberek kissé meglepetten néztek meg minket, mintha még soha nem láttak volna ikreket, de a tekintetüket elkerülve kezdtem bámulni a mellettünk elsuhanó várost. Azonban még így sem tudtam nem tudomást venni Jeremy-ről, ahogy a jobb lábát rázogatta és a körmeit rágta.
- Ne idegeskedj.-próbáltam nyugtatni.
- Kicsit izgulok.-sóhajtott egy nagyot és kis időre abbahagyta a lábrázást. Viszont mikor megérkeztünk a kórház elé végleg abbahagyta és levegővétel nélkül kezdte bámulni az épültet.
- Felkészültél?-fogtam meg a vállát. Kisebb sóhaj hagyta el a száját.
- Igen.-bólintott. A lépcsőn lassan haladtunk majd beléptünk az épületbe. Már az undorítónak ható gyógyszerszag azonnal megcsapta az orrunkat, nem is beszélve a zsibongásról.
- És..hogyan tovább?-kérdezte.-Basszus, nem kérdeztük meg anyut, hogy ki volt a szülésorvosa. Nem kellene felhívni?-körülnéztem és egy kis időre megállt bennem az ütő. Az az orvos, akit az álmomban láttam éppen előttünk kezdett beszélgetésbe egy nővérrel.
- Nincs rá szükség. Gyere.-biccentettem az orvos felé majd gyorsan elé siettem, mielőtt elment volna.- Elnézést. Doktor úr!
- Jó napot, miben segíthetek?-az arca ugyanolyan volt, mint az álmomban. Negyven körüli, kissé ráncos, barna szemű, fekete hajjal. Eléggé kedvesnek hatott.
- Nem tudom, hogy emlékszik-e rá, de maga volt az édesanyánk szülésorvosa kilencvenötben. Isabelle Ross.
- Dereng egy név, de nem értem, hogy mit akarnak ezzel.-Jeremy elém furakodott és a mondandójába kezdett.
- Anyánk ikreket szült, de azt mondták neki, hogy az egyikünk meghalt. De nem, hiszen itt vagyok, viszont emiatt árvaházba dugta és ez a maguk hibája..-az orvos érthetetlenül nézett ránk a mellkasán keresztbe tett karokkal.
- Jöjjenek az irodámba.-intett mi pedig követni kezdtük. Ahogy beértünk a hófehér, négy fal közé azonnal helyet foglaltunk az asztal előtt lévő két székben. Az orvos mintha zavarban lett volna, kétszer is nekiment a székének míg végül helyet foglalt. Azt vártuk, hogy megszólaljon. Nagyot nyelt, végül ránk nézett.
- Nos..kérem mondják el, hogy mi is történt pontosan.-egymásra néztünk Jeremy-vel végül bólintott, hogy ő szeretné elmondani.
- Tizenkilenc évvel ezelőtt anyánk itt szült meg minket. Azonban valaki azt mondta neki, hogy az első szülött, vagyis én, halva született. Emiatt itt hagytak és árvaházba kerültem. Megtudná magyarázni, hogy ez mégis hogy történt?
- Valóban történt egy ilyen eset és rettenetesen sajnálom a történteket.
- Már semmit sem ér a sajnálkozásával. Csak azt szeretnénk tudni, hogy hogyan történt. -szóltam közbe.A doki felsóhajtott majd közelebb húzódott a számítógépéhez és pötyögni kezdett a billentyűzeten.
- Isabelle Ross, az édesanyjuk neve?
- Igen.-felelte Jeremy.
- Kérhetném a nevüket és a születési dátumot.
- Victor és Jeremy Young, kilencvenöt, december harminc.-fogalmunk sem volt, hogy mi sülhetett ki ebből, de reménykedtünk, hogy értelmes magyarázatot fogunk kapni. Az orvos egy pillanatra ledöbbent majd újra ráncolni kezdte a szemöldökét.
- Ezen a napon három gyermek született. Maguk és egy másik fiú gyermek, aki valóban születés közben elhalálozott, de itt nincsen szó semmilyen kavarodásról. Viszont..várjanak.-az arca hirtelen elkomorodott és jobban a monitorra szegezte a tekintetét.- Itt az áll, hogy a szülők kérésére egyik gyermeküket a Mercy Home For Boys & Girls árvaházba helyezzük át, miszerint szülei anyagi gondok miatt nem tudnák megadni az életéhez szükséges ellátásokat.-a szívem hasogatni kezdett, nem jutottam levegőhöz, a pupilláim kitágultak. Jeremy-re pillantottam. A szája tátva volt, még csak pislogni sem pislogott.
- E-elnézést, hogy mi?-kérdezett vissza halkan.
- Ez biztosan félreértés, hiszen én ilyenről nem tudok.-ebben a pillanatban kopogtak. Engedély nélkül nyitott be, szintén egy ismerős arc. A másik doki az álmomból. Mikor belépett meglepve nézett ránk. A számítógépnél ülő férfi köszönés nélkül hívatta magához.
- Max, te tudsz erről valamit?-felé fordította a monitort, mire a Max nevű férfi olvasni kezdte.
- I-igen, ezt a jelentést én adtam le.
- Hogy mi van?-hirtelen az intelligens orvos eltűnt, és előjött a normális, mindennapi ember.
- Emlékszem, az édesapa kérte, hogy tegyük inkubátorba. Azt állította, hogyha hazaviszik csak rosszabb élete lesz.
- Te hülye marha, és ezért azt mondtad az anyjuknak, hogy az egyikük meghalt?-kezdett el üvöltözni a fotelben ülő doktor.
- Azt mondta, hogy a felesége nem értené meg a dolgot és kénytelen voltam ezt mondani neki.
- Hogy mi van?-pattantam fel a székből.- Az..az apánk kérte meg erre?
- Csak a gyermek jövőjét vette figyelembe.
- A lószart az övét! A sajátját!-kezdtem szinte már én üvöltözni. Jeremy csak ült a székben és nézett ki magából. El sem tudtam képzelni mi játszódhatott le benne, egy ilyen dolog tudtán. Csak annyit láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de semmit sem csinált. Csak hallgatott.- Ezért be is perelhetnénk magát, hogy volt képes ilyet tenni orvos létére?-legszívesebben bemostam volna neki egyet, de türtőztettem magam. Másnak tartogattam az öklömet.
Max semmit sem tudott mondani, csak szégyenkezve nézet a padlót. Úgy éreztem nincs ott több keresni valónk.- Jeremy, gyere.-fogtam meg a vállát. Lassan felállt és elindultunk kifelé. Ahogy távolodtunk, még úgy hallani lehetett az üvöltözést az irodában. Miután az épület elé értünk még jobban elöntött a düh és az első kezembe akadó tárgyat, ami ezúttal egy cserepes virág volt, fogtam és földhöz vágtam.
- A kurva életbe!-kiáltottam nem törődve a többi emberrel.
- H-hogy tehette ezt?-fordult felém sírva Jeremy. A szívem szakadt meg érte.-A saját apám árvaházba dug, csak mert nem volt pénze? Ki képes ilyesmire?
- Csak egy szívtelen fasz, mint amilyen ő. De hidd el, ha rajtam múlik...mindenért megfizet majd, amiért elvett tőlem és anyától.-néztem a szemébe és magamhoz öleltem. Mindketten remegni kezdtünk az idegtől, azonban Jeremy nem mérges volt. Hanem csalódott. És az rosszabb mindenféle dühtől. Azonban én képes lettem volna könnyűszerrel szétrúgni apánk seggét és már nem sok választott el tőle.

73.~

-Mi? Hogyhogy van munkát?-kérdezem elképedve.

- Ma a városban járkáltam és megláttam egy hirdetést, miszerint felszolgálót keresnek kávézóba. Elmentem és hát..-tárta szét a karjait.- Megkaptam, hétfőn kezdek.

- Ez tök jó, örülök neki.
- Hát még én. És már ideje volt, eddig úgy éreztem magam, mint egy élősködő. De így, hogy saját keresetem lesz sokkal jobban érzem magam.-az arcán látszott a megkönnyebbülés és valahol megértettem, hiszen én is hasonlóképpen éreztem volna. Ahogy álltam előtte elkapott a rosszullét. A fejem még inkább hasogatni kezdett és émelyegtem, nem tengett túl bennem jóllét.
- Totál megértelek, de ha nem haragszol ledőlök, mert mindjárt eldőlök itt előtted.
- Menj, persze, de kérdezni is akartam, hogy mit keresel itthon ilyen hamar?
- Muszáj volt otthagynom a munkát, nem bírtam tovább.-fogtam meg a fejem, amit úgy éreztem mindjárt leesik a nyakamról.
- Ha bármi van szólj .-fogta meg a vállam én pedig egyetértően bólintottam és felandalogtam a lépcsőn. A szoba ajtaját kinyitva úgy éreztem összeesek és szó szerint beestem az ágyba. A testem elnehezedett, csakúgy mint a szemem. A kényelem elnyomott és a puha párna hatására nem bírtam nyitva tartani a szemem. Elaludtam.
Gyógyszer illat. Telefon csörgés. Emberek zajongása. Mintha a hordaágy kerekeinek csikorgását hallottam volna. Lassan kinyitottam a szemem. Egy kórház. Hogy mi? Mit keresek én egy kórházban? Méghozzá egy kórteremben. Nem tudtam mit keresek itt, szerettem volna valakit megkérdezni erről. Felálltam az ágyról és elindultam a kijárat felé, de sehol sem találtam. Egy nő jött velem szemben, így gondoltam megkérdezem tőle. merre találom a kijáratot. Azonban mikor megszólítottam, az egyszerűen elhaladt mellettem. Próbálkoztam még párszor, de mind így tett. Már feladtam mikor egy orvos állt meg előttem. Egyenesen a szemembe nézett. Végül megszólított.
- Victor?
- I-igen.-feleltem tétován.
- Jöjjön utánam.-hátat fordított nekem és elindult. Reméltem, hogy a kijárt felé vezet, de helyette egy újabb kórteremben kötöttem ki. Ahogy beléptem két csecsemő feküdt az ágyon. Két kisfiú. Az egyiknek ázsiai vonásai voltak, a másiknak semmilyen ismertető jegye nem volt. Nem rég születhettek. Nem értettem a dolgot. Azonban, ahogy jobban megnéztem őket feltűnt valami. Az egyikük nem lélegzett. Az ismertetőjegy nélküli. Épp, hogy megérintettem volna két orvos jött be, de semmit sem tettek, csak sugdolóztak. Majd az egyik felemelte a látszólag halott gyermeket és kivitte, a másik pedig ott maradt a másik kicsivel. Követni kezdtem az orvost, aki egy szobába vitte a kisfiút és átadta őt egy nővérnek, majd egy újabb kórterembe ment. Egy nő feküdt az ágyon aztán ahogy az orvos elé állt, zokogni kezdett. Nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna. Azonban mikor közelebb mentem megdöbbentem.
- Anyu?-ahogy kimondtam minden elhomályosult és a nevemet kezdtem hallani. Valaki szólongatott.
- Victor...Victor szívem ébredj.-a lágy hang hatására szaporán kezdtem pislogni és végül kinyitottam a szemem. A víz kivert, remegtek az ujjaim. Cindy ült előttem.- V, minden rendben?
- Hogy mi? Ja..persze, minden oké.-dadogtam közben a hajamat simítottam hátra. Cindy nem hitt a szavamnak, így megérintett a homlokomat.
-Neked lázad van.-sóhajtott.-Mindjárt hozok valamit.-mondta, azzal kiment a konyhába. A víz kivert, így kénytelen voltam levenni a rajtam lévő pulóvert, ami alatt csak egy trikó volt, viszont még így is izzadtam.

Cindy egy pohár vízzel és pirulákkal tért vissza.-Ezt vedd be és nem sokára jobban leszel.-nyújtotta át a dolgokat, én pedig bevettem a rémes ízű gyógyszert és lehúztam a pohár vizet. Végigsimított a homlokomon és rám mosolygott.-Jól van.-suttogta.
- Jó, hogy itt vagy.-mosolyogtam én is.
- Jeremy mondta, hogy rosszul vagy, így gondoltam átjövök.
- Hány óra van?
- Nem sokára öt.-csaknem négy órát aludtam. Szaporán kezdtem venni a levegőt és még mindig izzadtam. Nem tudtam mire vélni az álmot.- Victor, mi a baj?
- Olyan furcsát..álmodtam.
- Mit?
- Egy kórházban voltam, ahol volt két csecsemő. Az egyik halott volt, de nem tettek vele semmit csak átadták egy nővérnek, aztán közölték egy nővel, hogy a gyermeke meghalt. Anya volt az a nő.-meséltem.
- É-és ki volt a gyermek?
- Nem tudom. De amelyik életben volt, az Jeremy.
- Honnan tudod?
- Nem tudom..de érzem. Összecserélték őket vagy ami rosszabb, hogy direkt mondták anyának, hogy meghalt.-Cindy tétován nézett rám, nem tudott vagy nem akart erre mit válaszolni.-Nem várathat magára a dolog...muszáj minél hamarabb kideríteni, hogy mégis mi a franc történt, hogy miért szakítottak szét egy családot.
- Nem tudom, hogy mit jelent az álmod, de tudnod kell, hogy mindenben mellettetek állok és mindenben segítek, amiben csak tudok.-mosolygott és pedig közelebb hajoltam hozzá és megöleltem.
- Köszönöm.-suttogtam és csókot leheltem a homlokára. Holnap mindenre fény derül. Még ha minden megváltozik egy életre is.

72.~

Jeremy a városban járkált, mikor felkeltette az érdeklődését egy hirdetőtábla, melyen egy "felszolgálót keresünk kávézónkba" felirtat díszelgett. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse. Nem állt rajta egyéb csak a felhívó szöveg, és egy cím. Leszakította a cetlit és úgy indult tovább. Gondolkodóba esett. Olyan rég óta keres már munkát és most épp kapóra jön egy. A kávézó nem volt messze, így úgy döntött, hogy megpróbálkozik a dologgal. Mikor elé ért nézelődni kezdett. Barna árnyalatú épület volt, egy gőzölgő csésze kávés logóval, amelyen a "Coffee" felirat díszelgett. Szüksége volt állásra, szüksége volt saját pénzre. Egy ideig csak állt és az körmeit kapargatta végül kihúzta magát és közelebb ment. Érkeztét egy kis csengő jelezte, ahogy belépett az ajtón.

A körmeimet rágtam miközben a laptopon lévő adatokat néztem. Észre sem vettem, de a hüvelyujjamon lévő körmöt szinte tövig lerágtam. Ezt akkor kezdtem érezni mikor szinte égett a bőröm és húsom, így gyorsan elkaptam azt a szám elől. Minden porcikám kívánta már, hogy otthon legyek és a Dimitri látogatása utáni idő eléggé unalmas volt. Mintha lázas lettem volna egyszer hol fáztam, hol melegem volt. A fejem sajgott, mintha ezernyi kis emberke dobolt volna rajta egyszerre. Egyszerűen nem érdekeltek a továbbiak csak hazaszerettem volna jutni. Fogtam, lezártam a laptopom, eltettem minden papírt, kezembe vettem a kabátom és az eladótérbe mentem, Josh csodálkozva nézett végig rajtam, ahogy elhaladok mellette.
- Hát te?
- Nem érzem jól magam, muszáj hazamennem.-feleltem szinte már suttogva.- Remélem nem gond.
- Hát, nem is nézel kis fényesen..-húzta félre a szájszegletét és úgy nézett végig rajtam.- Menj csak, nehogy itt összeokádd az árut.
- Kösz.-erőltettem az arcomra egy mosolyt és elhagytam a boltot. Ahogy kiléptem az utcára a hideg kezdte mardosni az arcomat, így kénytelen voltam a kabátom nyakába bújtatni fél arcom. Tíz perc mire a buszmegállóhoz értem és öt mire a busz is megérkezik. Hogy ne kelljen az utca zajait hallgatnom egyszerűen csak headsetet dugtam a fülembe, melyből nem sokára a kedvenc dalaim kezdtek szólni. Mikor megérkezett a tömegközlekedési eszköz jegyet váltottam és helyet foglaltam az ablak mellett. Már éppen indultunk volna mikor az utolsó másodpercben lépett fel egy lány. Vörös, vállig érő haja roppant egyenes volt, egyetlen görbület sem volt benne. Arca nagyon ismerős volt, bár nem ismertem vörös hajú lányt. Azonban mikor megfordult felismertem. Ashley! Utoljára még barna hajjal láttam, pár hónappal ezelőtt. Eléggé meglepett, hogy látom, de amit azt illeti ez az ő részéről sem volt más.
- Victor!-nézett felém csillogó szemekkel. Nem tudtam egyebet tenni, csak felé inteni.- Leülhetek?-a bunkóság nem tartozott a szokásaim közé, ezért ezt ez esetben is elvetettem.
- Persze.-mutattam a mellettem lévő üres helyre, ő pedig azonnal le is ült. Kissé feszült volt köztünk a légkör, mivel nem terveztem beszélgetést azzal a személlyel, aki csak úgy megcsalta a legjobb barátomat, még ha a másik legjobb barátom is volt.
- Tudom, hogy haragszol rám.-hallottam meg végül. Becsuktam a szemem és vettem egy nagy levegőt.
- Ugyan miért haragudnék?
- A Josh-al tett dolog miatt.-nem néztem rá, de így is láttam, hogy lehajtott fejjel beszélt. Nem mert rám nézni.
- Ez nem az én dolgom.-feleltem egyszerűen, de nem tudtam megállni, hogy ne tegyek még hozzá valamit.- De tény, hogy szemétség volt és ezért persze, hogy neheztelek. Hiszen a legjobb barátommal tetetted. Nem is értem, hogy miért csináltad...egyszerűen...nem tudtam elképzelni, hogy te ilyen lennél.
- Mégis milyen?-hangjában dühöt éreztem, mintha neki esett volna rosszul, amit az imént mondtam.
- Akinek nem elég egy férfi, olyan. És még szépen fejeztem ki magam.-feleltem épphogy befejezte a kérdését.
- Nincs rá szükségem, hogy még te is kioktass..
- Akkor miért ültél le mellém?-kérdeztem és válaszát meg sem várva felálltam és leszálltam a következő megállónál. Még mennem kellett volna egy darabig, de ha tovább maradok nem tudom türtőztetni magam, hogy ne vágjak rosszabb és durvább dolgokat a fejéhez. Még ha hideg is van, az arcomat szél csípi, fáj a fejem...akkor is inkább így megyek haza, minthogy egy olyan személy társaságában, akit a hátam közepére sem kívánok.
Az idő hamar telt, ahogy egyre csak szedtem a lábam hazafelé. Ahogy befordultam az utcánkba boldogság töltött el, hogy már csak pár lépés és otthon vagyok. Már majdnem a házunknál voltunk mikor megkaptam az első üdvözlésem. Kevin, Cindy kutyája, már messziről kiszúrt és ugatni kezdett. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá és simogassam meg, így mielőtt még bementem volna a házunkra, átfutottam az út túloldalára és üdvözöltem Kevint.
A házba való belépésem utána rögtön Jeremy üdvözölt.
- Hello Remy!
- V, V, képzeld!-állt elém csillogó tekintettel, mosolyogva.
- Mit?
- Van állásom!

71.~

Egy telefonálás kellős közepén tartottam, mikor nyílt az ajtó.
- Bocs, főnök..-nyitott be Josh, én pedig a mutató ujjamat fenntartva jeleztem, hogy várjon. Épp az egyik szállítmányozási céggel beszéltem és nem szerettem volna, ha bárki megszakítaná a beszédet. Míg én intézkedtem, Josh becsukta maga mögött az ajtót és várt. Keresztbe tett kézzel és lábbal dőlt neki a falnak. Pár perc múlva befejeztem a telefonálást.
- Bocs, de fontos volt. Van valami gond?-kérdeztem miközben letettem a telefont.
- Nem, nincs.-simította meg a tarkóját.- De, téged keresnek.
- Ki?-kérdeztem meglepetten, hiszen semmi elképzelésem nem volt. Cindy nem lehetett, hiszen ő is dolgozott, és Jeremy-t is kizártam. Még mielőtt választ adhatott volna fogta magát és kiment. Nem volt kedvem az efféle játszadozáshoz, nem voltam abban a lelkiállapotban, így ingerülten hagytam el az irodát. Azonban mikor kiléptem az ajtón és a bejárathoz mentem meglepetten tapasztaltam, hogy Dimitri jött el.

Tárt karokkal közeledtem felé.
- Hát te?-mosolyogtam.
- Csak megakartam bizonyosodni arról, hogy még élsz-e.-húzta ő is széles mosolyra ajkait majd kezet fogtunk.
- Igen, hallottam róla, hogy Josh téged is felhívott.
- Jobb elővigyázatosnak lenni!-szólt oda Josh, mi pedig fejünket rázva tekintettünk rá.
- Elaludtam. Az még nem azt jelenti, hogy meghaltam.
- Egyszer még hálás leszel azért, hogy ennyire aggódok.-felelte és a személyzeti mosdó felé vette az irányt.
- Na de tényleg, hogyhogy eljöttél?-tértem vissza a tárgyra.
- Szerettem volna látni az új munkahelyed és persze veled is eldumálgatni.
- Ez jól esik.-tettem a bal kezem a szívem felé.- Ha gondolod, akkor menjünk be az irodába és beszéljünk.
- Oké.-válaszolta és az irodába mentünk.- Nem furcsa, hogy már nem a kasszában állsz?
- Dehogynem. Persze már kezdem megszokni, de néha hiányzik a pénztárgép. Nem gondoltam volna, hogy egyszer egy irodában kötök ki, mint üzletvezető.-nevetést imitáltam és az előttem lévő papír végét kezdtem hajtogatni. Átlátszónak hatott a dolog, amit Dimitri rögtön észrevett.
- Talán..van valami baj?-egy nagyobb sóhaj hagyta el számat és hátradőltem a székben. Nem tudtam leplezni az aggodalmam a bátyám iránt, egyszerűen nem tudtam elfeledni.
- Nem a munkával...otthoni dolog.
- Itt vagyok, ki vele.-dőlt hátra Dimitri is. Tudtam, úgy sem szabadulok a dologtól, így hát neki kezdtem.
- Jeremy szeretne elmenni a kórházba, hogy rájöjjön mi is történt a születésünkkor.
- De ez teljesen normális.-vonta fel a szemöldökét szőke hajú barátom.
- Tudom.
- Akkor, mi ezzel a gond?
- Félek, hogy esetleg valami olyan derül ki, amire egyáltalán nem számított. Ami, hatással lesz az egész életére.
- Hiszen már hatással van. Egy árvaházban nőtt fel, ez meghatározza az egész életét.-dőlt előre ültében.
- Igen, de...aggódom. Mégis csak a testvérem, úgy érzem meg kell védenem attól, hogy még nagyobbat csalódjon az életben.
- Elhiszem, hogy aggódsz, de nem fogod tudni egész életében megvédeni. És ha tetszik, ha nem, fogják még csalódások érni. Akkor is, ha ott vagy vele, ha nem.-e szavak nyomot hagytak bennem, elrettentett, hogy mennyire igaza volt Dimitri-nek. Nem védhetem meg egész életében ez igaz, de most még igen. Most igen. Együtt, vele fogok szembenézni a dolgokkal, még ha lelki sérülést is fog okozni mindkettőnknek, ott leszek mellette. Egész életemben arra vágytam, hogy velem legyen valaki. Egy testvér, akivel megoszthatom az örömöm, a bánatom, mindenem. És most, hogy itt van mellettem nem engedem, hogy egyedül nézzen szembe a dolgokkal. Tudtam, legbelül tudtam, hogy nem lesz jó vége a dolgoknak, de azt is tudtam, hogy végig Jeremy mellett leszek.
Rábólintottam Dimitri gondolatára és halvány mosolyt erőltettem az arcomra.
- Igazad van.
- Mindenesetre, ha bármi gond van csak szólj, és amint megtudtátok, hogy mit történt, értesíts!
- Rendben. De most félre a szívfacsaró témákkal, mesélj, hogy megy a kisbolt. Mi van veled és Chloe-val?-ahogy kiejtettem a számon a lány nevét Dimitri szemei felragyogtak, arcába még több vér futott.
- Emlékszel még arra, mikor a dutyiban beszélgettünk? Mikor azt mondtad, hogy csajozógépnek tűnök?
- Igen, és azt mondtad inkább vagy olyan srác, aki az igazit keresi.-kezdtem nevetni, felidézve a régi emlékeket.
- Úgy érzem, hogy megtaláltam.-mosolygott őszintén.- Egyszerűen olyan összhangban vagyunk egymással és annyira megértjük egymást, hogy valami hihetetlen. Nagyon szeretem. Azt hiszem, eddig még senkit sem szerettem így.-a hangjából ítélve maga az őszinteség beszélt belőle, eddigi ismeretségünk alatt soha nem hallottam így beszélni.
- Te tényleg komolyan beszélsz.
- Ennél komolyabban nem is beszélhettem volna. Megváltoztatta az életemet. Anno ilyenkor azon gondolkodtam, hogy milyen új cuccot lehetne ellopni és jó áron eladni, de most azon, hogy hogyan tehetném a barátnőmet még boldogabbá.
-Esküszöm neked, hogy mikor először láttalak abban a fekete cuccban, a sötét zárkában, seggfejként...-ebben a pillanatban elnevette magát.-...nem gondoltam volna, hogy egyszer ilyen érett leszel.
- Én sem gondoltam volna.-mosolygott.- És arra is emlékszel még, mikor nem akartál hinni nekem? Állítottad, hogy CSAK a szomszédlány és SEMMI több. És most annál sokkal több lett.-a témát Cindy-re terelte és kertelés nélkül mondtam ki, amit abban a pillanatban gondoltam.
- Megakarom kérni a kezét jövő karácsonykor.-a közlésem ledöbbentette a barátomat.
- Most szívatsz?
- Nem.-feleltem egyszerűen, de határozottan.- Koreában, a Szöul tornyon fogom megkérni.-tátott szája lassan összecsukódott és mosolyra húzta azt.
- Úgy látom, nem csak az én életem vett 360 fokos fordulatot.
- Hát nem.-nevettem.
- És még hogy CSAK a szomszédlány.-hántolgatta fel ismét a szavaimat, mire a szemeimet kezdtem forgatni.- Csak nem cseszted el, ha már itt tartotok. Megkérni a kezét..azta!-hátra zuhant a székben és úgy kezdett barátkozni a kijelentésemen. Nem tudtam mit felelni, csak mosolyogni tudtam. Közben Dimitri az órájára nézett és felpattant a székből.- Bakker, nekem mennem kell, Chloe-ra hagytam a boltot.
- Kikísérlek.-ajánlottam fel majd a bejárati ajtóhoz kísértem.
- Néha te is beugorhatnál hozzánk!-vetette fel az ötletet, amivel egyértelműen arra utalt, hogy a következő én leszek, aki ellátogat hozzájuk.
- Mindenképpen.
- Még találkozunk, ja és majd elfelejtettem.-kotorászni kezdett a zsebében majd előzúzott egy nyalókát. Isten tudja, hogy mikor nyalókáztam utoljára, a kisboltra emlékeztetett.- Én fizetem.
- Kösz.-elvettem tőle az édességet majd néztem, ahogy távolodni kezd. Bezártam utána az ajtót majd az iroda felé mentem, ám közben összefutottam másik barátommal. Amint meglátta a kezemben a nyalókát felsóhajtott.
- Már megint ez a szenny van nálad? Mikor fogsz már róla leszokni?
-Úgy érezem, erről soha.-feleltem somolyogva majd kibontottam.

70.~

*Jeremy POV*
Este már épp a lefekvéshez készültem, de bármennyire is elakartam aludni nem ment. Csak feküdtem és a plafont fürkésztem, de semmit sem találtam rajta, ami elvonhatja a figyelmemet. Mindenesetre jobb elfoglaltságnak tűnt bámulni a krémszínű festékkel bevont falakat, mint az alvás. Nem ment ki a fejemből az, amit V mondott. Mi van, ha csalódom? Vagy rosszabb? De miért csalódnék?-ezzel nyugtattam magam és aludni próbáltam, de sikertelenül.
*Victor POV*
Mintha napokig ki sem mozdultam volna az irodából, mintha megállás nélkül dolgoztam volna. Eltekintve attól, hogy szinte egész nap csak ülök, papírokat nézegetek és számolok a lábaimon alig állva léptem be a házba este nyolckor. Semmi másra nem vágytam csak egy forró zuhanyra és a puha ágyamra, ami az emeletről hívogatott. Azonban még mielőtt átadtam volna magam a zuhanyzásnak és az alvásnak megnéztem a bátyámat. Az ajtaja nyitva volt, de azért kopogtam.
- Bejöhetek?
- Persze.-hangzott el a válasz én pedig beljebb lépve leültem az ágya mellett lévő fotelba.
- Hogy vagy?
- Vacakul. Nem tudok aludni.-beleültettem a bogarat a fülébe, miattam nem tudott aludni.
- Bocs, nem akartalak elijeszteni a dologtól, csak jobb elővigyázatosnak lenni.
- Nem a te hibád..meg igazad is van, még bármi megtörténhet.-mondta az ágyban feküdve, a kezeit az arca alá téve.

Csak ültem mozdulatlanul és nem mondtam semmit. Jeremy ugyan ezt tette. Végül muszáj volt megszólalnom.
- Bízzunk benne, hogy csak orvosi hiba történt.-feleltem halkabban, mint ahogy eddig beszéltem. Mintha csak hangosan gondolkodtam volna.
- Más hiba is történhetett volna?-kérdezte. Nem akartam még jobban elijeszteni, így csak halvány mosolyt erőltettem az arcomra majd felálltam. Jó éjszakát kívántam majd elmentem a fürdőszobába. Az ingemet a nadrágommal együtt a szennyes tartóba dobtam. Éreztem, hogy nem lesz sima ügy a kórházi látogatás, de nem szerettem volna erre gondolni, így beléptem a kádba, megengedtem a vizet és a zuhanyrózsa alá álltam. A forró cseppek, amik máskor még forróbbnak hatnak most kifejezetten jól estek. Mintha csak lemosták volna a terhet a vállaimról. De amint kiszálltam, minden visszakerült. Nem tudtam nem arra gondolni, hogy mi lesz, ha Jeremy csalódni fog. Nem tudom miért gondoltam ezt, csak éreztem.
Átvettem a pizsamámat és ágyba bújtam. Még utoljára fújtam egy nagyot majd lekapcsoltam az éjjeli lámpámat.
- Nem lesz semmi gond.-tisztáztam le végül magamban és lehunytam a szemem.

Reggel zombi módra váltottam és úgy mentem le a konyhába. Anya épp kávét töltött magának.
- Nekem is!-ültem le az asztalhoz. Anyu döbbentem nézett rám.
- Hát te?
- Mi hát én?-kérdeztem, ő pedig az órára mutatott.-A büdös francba!-hajtottam le a fejem és úgy kezdtem szitkozódni. Ilyen az én formám..csaknem egy órát késtem a melóból. Közben anyu egy bögre kávét tett elém.
- Mióta kávézol?
- Ma óta. Egész este alig aludtam.-simítottam hátra a hajam majd belekortyoltam a kávéba. Fintorogva néztem anyára.-Ez mióta ilyen szar?
- Ma óta.-mosolygott.-Azt hittem már elmentél.
- Nem hallottam az ébresztőt, de ezt megiszom és megyek.-mondtam és annak ellenére, hogy nem ízlett a kávé ittam még belőle.
- Esetleg van valami gondod, hogy nem tudtál aludni?
- Nem, csak gondolkodtam.
- Hallgatlak.-somolygott és letette a bögrét az asztalra.
- Hát...beszélgettünk Remy-vel és arra jutottunk, hogy elmegyünk a kórházba, hogy kiderítsük mi történt a születésünkkor. Ha már ti nem jártatok utána.-ittam még egy kortyot.
- És jó ötlet ez?
- Muszáj kiderítenünk, ez már nem várhat.-anyu még mindig vonakodva nézett.
- És mikor szeretnétek menni?
- Nem tudom. De hamarosan. Szeretnék, ha végleg tisztázódna a dolog.
- Rendben.-felelte végül egy kisebb sóhajjal majd rátette a kezét az enyémre, én pedig az enyémet az övére.
- De nekem mennem kell, így is késtem egy órát.-pattantam fel, de anya megállított. Nem kellett mondania semmit, visszapattantam hozzá és adtam neki egy puszit.- Még mindig elvárod húsz éves létemre?
- Még harmincévesen is.-mosolygott majd felszaladtam a szobámba és elkészültem.
Közben a srácok a botban már tűkön ültek.
- Nem tudod, hogy mi van vele?-kérdezte Josh telefonon keresztül Dimitri-t.
- Josh, honnan tudnám? De nyugodj már le, biztos semmi gondja nincs, akadj le erről! És most leteszem, mert vevő van, szia!-tette le végül, Josh pedig zaklatottan vágta le a telefonját az pénztár mellé.
- Hol a francba van már?-kérdezte egyfolytában.
- Josh, nyugodj már meg, biztos csak elaludt!-nyugtatta közben Adam, a másik kasszás srác.
- És mi van, ha nem? Mi van, ha miközben jött elcsapta egy kocsi, v-vagy a buszba csapódott egy kamion, vagy..
- JOSH!-állította le Sarah, a harmadik kasszában álló lány.- Nyugi, nincs semmi gond. Bizonyára csak elaludt. Vagy a legrosszabb, ami történt az az, hogy lerobbant a busz.-Josh nagy levegőt vett és csípőre tette a kezét.
- Jó, lehet igazad van, de mi van, ha...
- Élek még!-léptem be végül az üzletbe széttárt karokkal.
- Na végre...-suttogta Adam és Sarah is.
- A jó életbe már, azt hittem meghaltál!-kiáltotta nekem Josh.
- Hogy mi van?
- Már a legrosszabbra gondolt, hogy nem jöttél.-mondta Sarah.- Még egy srácot is felhívott.
- Te felhívtad Dimitri-t?-kérdeztem tőle fájdalmasan, nem akartam elhinni, hogy ennyi miatt még a másik barátomnak is telefonált.
- Jobb elővigyázatosnak lenni.
- Elaludtam,nem hallottam az ébresztőt.-magyaráztam.- De megyek, még van egy kis elszámolni valóm, majd kinézek.-mondtam és már el is tűntem az irodában.
- Még hogy meghalt.-nevetett Adam.
- Sosem lehet tudni.-vonta meg a vállát Josh és számolni kezdte a kasszában lévő pénzt, újra.

69.~

Mikor reggel kinyitottam a szemem örömmel láttam, hogy Cindy mellettem fekszik. Még javában húzta a lóbőrt teljesen magára húzva a takarót. Épp hogy csak kilátszott az arca. Közelebb hajoltam hozzá és megpusziltam.

-Jó reggelt.-suttogtam mire egy halk nyögést hallatott és szaporán pislogni kezdett.

-Neked is.-mormogta a takaró alól majd lentebb tűrte.-Hogy hogy ilyen korán fenn vagy?

-Már lassan tíz óra.-nevettem majd az íróasztalán lévő digitális órára pillantottam.

-Az még korán van.-felelte fáradtan majd közelebb bújt hozzám. Szerettem volna egész nap ágyban maradni vele, de tudtam, hogy haza kell mennem. Mintha csak olvasott volna a gondolataimban rögtön szorosabban ölelt át.-Maradj még egy kicsit. Csak itt laksz két lépésnyire.

-Éppen ezért jöhetek vissza bármikor.-ismételtem el a múltkori szavait.

-Legalább csak reggelizz itt.-kérlelt továbbra is mire végül beadtam a derekam. Bólintottam, barátnőm pedig boldogan pattant ki az ágyból, felvette a kék ingemet, a tegnapi sortját és egy cicafejes mamuszt.

-És én mit vegyek fel?

-Maradj itt. Mindjárt hozok reggelit.-kacsintott, én pedig kérésének eleget téve ágyban maradtam.
Azonban nem sokáig bírtam mert szemet szúrt az asztalán lévő képmontázs. Közelebb mentem hozzá és nézegetni kezdtem. Cindy volt rajta Lisa-val, a további képeken két másik lánnyal és feltehetően Cindy kiskorában. Enni valóan édes volt, megmosolyogtatott az a képe.

A képekben elmerülve finom illatokra lettem figyelmes. Azonnal felkaptam a nadrágomat majd felső nélkül mentem a konyhába, hogy lássam szerelmem min munkálkodik. Gondolhattam volna, palacsintát sütött.

-Elkényeztetsz.-mondtam majd átöleltem hátulról és adtam neki egy puszit.

-Mondtam, hogy maradj ágyban. Szerettem volna felvinni neked.

-Nem bírtam ki.-nevettem.-Hogy hogy az én ingemet vetted fel? Ami egyébként istenien áll rajtad!

-Szeretem az illatod.-felelte sejtelmes mosollyal. Csak bámultam a szemébe nem tudtam neki mit mondani. Bár legszívesebben kiöntöttem volna neki a szívem mélyén rejlő összes nyálas dolgot, de türtőztettem magam.-De ha szeretnéd akkor visszaadom.

-Később is ráér, de én majd leveszem rólad.-feleltem majd egy hosszabb csókot adtam neki. A pillanatot egy erőltetett köhintés zavart meg, amit Eli-tól, Cindy apjától származott.Azonnal elváltam Cindy-től és szembe fordultam vele.

-Reggelt.-üdvözölt minket kissé szemöldök ráncolva, szikrákat szóró szemekkel.

-Jó reggelt.-feleltem dadogva miközben végig nézett rajtam majd ránézett a lányára. Nem szólt semmit csak elvett két bögrét, megtöltötte kávéval majd visszament a szobába. Mikor elment fújtam egy nagyot.

-Ez kicsit gáz volt.-mondtam.

-Apa mindig ilyen, ne törődj vele.

-Szerinted kedvel engem?-kérdeztem félénken mire Cindy abbahagyta a palacsinta megfordítását és rám nézett.

-Ha nem kedvelne már rég kidobott volna téged. Ing nélkül.-megkönnyebbültem, hogy ezt mondta és elmosolyodtam.

A palacsinta isteni volt főleg, hogy az ágyban fogyasztottuk el. Azonban mikor megettük kénytelen voltam hazamenni. Ahogy beléptem a házba a hibbant bátyám fogadott, aki az ajtó mögött várta az érkezésem, hogy megijesszen. Sikerült neki, nem számítottam rá, hogy valaki az ajtó mögött vár.

Mikor látta, hogy mini szívrohamot kapok kacagni kezdett.

- Nem rohadtul nem vicces!-feleltem, de közben nekem is nevetnem kellett.

- Boldog Új Évet öcsi.-nevetett még mindig.- Milyen volt az estét.

- Hm..kellemes.-mosolyogtam. Jeremy a szemöldökét mozgatta fel-le.

- Hát, ezt nem kétlem.-mondta majd leült a kanapéra, ahova követtem.

- Na és neked?-a kérdésemre nyújtózott egyet majd felém fordult.

- Egész jó volt, de az est fénypontja..huhú Victor.-kezdett nevetni.- Volt egy csaj..ha tehette volna rám mászik ott mindenki előtt.

- És volt is valami, vagy csak...?
- Nekem esett az előtérben, de csak smárolás volt.-nevetett.
- Valami telefonszám, ilyesmi?
- A nevét is elfelejtettem és valószínűleg ő sem emlékszik az enyémre. Amúgy sincs szükségem egy ilyen könnyűvérű csajra, aki első találkozáskor lefeküdne veled.
- Mondjuk igaz. De lényeg, hogy neked is jó éjszakád volt.-fogtam meg a tarkóját.
- Egyébként szeretnék tőled kérni valamit.
- Mit?-kérdeztem rendelkezésére állva.
- Szeretném..ha valamelyik nap bemennénk a kórházba és végre kiderítenénk ezt a cserés dolgot.
- Biztos vagy benne, hogy szeretnéd? Mi van, ha csalódni fogsz?
- Nem érdekel, csak szeretném megtudni, hogy ki a felelős azért, amiért árvaházba dugtak. Kérlek V, nagyon sokat jelenten.
- Jól van.-feleltem vonakodva majd megveregettem a vállát. Aggódtam, hogy lelkileg még inkább sérült lesz, ha olyan dolog derül ki, ami még inkább csak kihat az életére.
***
A további napokban visszarázódtam a munkával teli életbe. Görnyedtem ültem az irodában és megrendelési papírokat böngésztem mikor kopogtam.
- Gyere!
- Bocs, zavarok?-dugta be a fejét az ajtón Josh.
- Nem, nem, gyere.-intettem, hogy jöjjön és leült elém a székbe.
- Mi van veled? Mostanában olyan nyúzottnak tűnsz.
- Nincs semmi bajom, csak...Jeremy megkért pár nappal ezelőtt, hogy segítsek neki kideríteni, hogy mi történt pontosan a születésénél.
- És ezzel pontosan mi a baj?
- Mi van, ha olyan információt kap, amitől csak rosszabb lesz és összeomlik?
- Ez nem biztos. És egy ponton megértheted a bátyádat, hiszen te is kíváncsi lennél a részletekre nem igaz?
- Dehogynem.-feleltem lesütött szemekkel.
- Tegyél eleget a kérésének és menj vele. Szüksége van rád, hogy mellette legyél.
- Mi van, ma pszichológus Josh nap van?-kérdeztem viccelődve.
- Néha nekem is lehetnek komoly pillanataim nem?-kérdezte és felállt.- Ja, majd elfelejtettem.-letett elém egy nyalókát.- Van, ami nem változik.-kacsintott majd kiment az irodából. Elvettem az édességet és forgatni kezdtem a kezemben. Elgondolkodtam, amit Josh mondott az imént és igaza van. A bátyámnak szüksége van rám.

68.~

A bal kezem és lábam a kanapéról lelógott, úgy aludtam horkolva reggel nyolcig. Jeremy a konyhába maradt elterülve a csempén, nem jutott el a szobájáig. Anyu és apu hangja szűrődött le az emeletről, ahogy egy esti rendezvényről beszéltek. Azonban mikor leértek rögtön befejezték a beszédet.
- Atya Isten, most nézd meg a gyereket!-bökött anyu az én irányomba, majd legyintett egyet, miszerint semmit sem tud kezdeni az állapotommal.
- Hol van Jeremy?-kérdezte apu.
- Nem tudom...biztos a szobájában. Mit kérsz reggelire?-kérdezte anyu majd a konyhába ment, azonban mikor meglátta a földön elterülő Jeremy-t hátraugrott és egy apróbb sikolyt engedett el.
- Azt a ku...Jeremy!-kiáltott rá, de mintha csak a falnak beszélne, Jeremy tovább aludt, akár csak én.
- Van egy ötletem.-mondta apu majd felszaladt az emeletre és egy légkürttel tért vissza.- Felkelni részeg disznók!-kiáltotta és megnyomta a tetején lévő gombot. Ahogy meghallottuk a borzalmas, dobhártay szaggató hangot azonnal felriadtunk. Én leestem a kanapéról, Jeremy pedig ahogy felkapta a fejét beverte a konyhapultba. Amint ébren voltunk, apa abbahagyta.
- Jó reggelt.-mondta anya keresztebtett karokkal közben a jobb lábfejévél dobolt a padlón.
- Mi a franc volt ez? Szétszakad a fejem.-kezdtem dörzsölni a fejtetőm mint ez esés miatt mint a másnaposság miatt.
- Ez kisfiam a másnaposság hangja. Igyatok egy kávét, aztán zuhanyozzatok le! Árad belőletek a pia szag.
- Segítség! Azt hiszem betört a koponyám!-nyújtotta felénk a kezét segítségkérően. Anyu a fia felé nézett majd hunyorítani kezdett.
- Az meg...?-megindult Jeremy felé majd elvette a mellette lévő fekete ruhadarabot, ami szét volt nyiszálva. Felemelte.- Igaz csak szórakozol velem,fiam?-Jeremy-nek sejtése sem volt, hogy mit vágott szét.- A fekete kardigánom!
- Nagyon sajnálom, nem voltam magamnál, azt sem tudtam, hogy mit csinálok, kérlek ne haragudj.-esedezett a bátyám majd lassan felállt. Anyu sóhajtott egy nagyot.
- Ezt még később megbeszéljük...gyertek igyatok egy kávét, aztán húzás zuhanyozni.-nézett ránk szúrós szemmel, mi pedig leültünk a konyhaasztalhoz, de a fejem szinte magától zuhant az asztalra.
- Na és milyen volt a tegnap este?-kérdezte apu és leült velünk szembe.
- Nem emlékszem.-felelte Jeremy.- Csak annyira, hogy bántottam anya kardigánját.
- Amúgy egész jó volt, csak a másnap szar.-mondtam és dörzsölni kezdtem a tarkóm. Közben anyu szó szerint levágta elénk a két bögre kávét és leült apu mellé.
- Kicsit sok volt tegnap este a pia,nem?-nem mertünk megszólalni, szégyelltük magunkat.
- Isabelle, már húsz évesek. Hagyd, had éljék ki magukat, ez a fiatalság lényege.-állt mellénk apu.
- Éljenek persze, de azért ne igyák le magukat.-nem mertünk felnézni a bögréről, csak ittuk a kávét.- És ne keljen szívrohamot kapnom a fiam láttán, aki a konyhában fekszik elterülve.-magam elé képzeltem a bátyámat, ahogy aludt és majdnem félrenyeltem, így vissza kellett köpnöm a kávét és úgy kezdtem nevetni. Mindannyian rám néztek.
- Én azt hiszem...elmegyek és..lezuhanyzok.-köszörültem meg a torkom és elmentem a fenti fürdőszobába. Már levettem a felsőm mikor valaki kopogtatott.
- Foglalt.
- Akkor visszajövök máskor.-hallottam meg egy női hangot, mire az ajtóhoz ugrottam és kinyitottam azt. Cindy állt előtte.- Vagy inkább várjalak meg?
- Inkább gyere és zuhanyozz velem.-feleltem köszönés helyett, kéjes vigyorral az arcomon és magamhoz húztam.
- Megvárlak a szobádban.-mosolygott majd kibújt az ölelésemből és bement a szobámba. Elhúztam a jobb szájszegletem és becsuktam az ajtót.
Zuhanyzás után csak egy alsónadrágot vettem fel és egy törölközőt tettem a nyakamba, hogy a hajamból a víz arra csöpögjön le. Mikor benyitottam a egy villanó fény épp, hogy nem égette ki a szemem. Hátrahőköltem és a kezem az arcom elé emeltem. Cindy a babzsákfotelemben ült és a születésnapomra kapott fényképezőgéppel babrált. Elmosolyodott mikor megnézte a rólam készült képet a gépen.
- Nagyon cuki.-mondta és rám kacsintott.- Láttam a többi képet is...egész helyes a kis fekete hajú.-gondolom Jungkook-ról beszélt. Felvontam a szemöldököm és leültem vele szembe az ágyamra.-Tudod, olyan nosztalgikus érzésem van.
-Miért?-nem értettem.
- Legelőször is így láttalak. Ellentétben, hogy törölközőben voltál.-elmosolyodtam.
- Igen, de én hogyhogy nem láttalak még abban?-kérdeztem és felálltam. A kezem nyújtottam felé, amit megfogott majd felállítottam. Visszaültem az ágyra és az ölembe húztam.
- Rossz az időzítőd.-felelte és a karjait a nyakam köré fonta.
- Ha rossz az időzítőm...akkor mivel magyarázod azt, mikor melltartóban jöttél elém?-a kérdésem hatására elpirult és somolyogva lehajtotta a fejét.
- Az..csak véletlen volt.-nevetett mire én is elkacagtam magam. Ahogy elült a nevetés egymás szemébe néztünk, Cindy finoman beletúrt a hajamba. A szemembe mosolygott.
- Imádom a szemed.
- Én meg az orrod.
- Hogy mi? Az orrom?-kérdezte nevetve.
- Igen, olyan aranyos pisze orrod van.-feleltem majd nyomtam rá egy puszit.
- Még mindig be vagy rúgva?
- Nem, nem hiszem.
- Tegnap, vagyis inkább ma durván benyomtatok a fiúkkal.-ráncolta a szemöldökét.
- Tudom, kicsit elvetettük a sulykot, de máskor nem fordul elő ilyen.
- Azt majd meglátjuk.-mosolygott.- Egyébként, ha van kedved, akkor este átnézhetsz. Tölthetnénk együtt a szilveszter estét, anyámék jótékonysági bálba mennek, ahová nem sok kedvem van menni.
- Rendben.-feleltem majd adtam neki egy puszit és felállt. De mielőtt még kiment volna az ajtómon visszafordult.
- Öltözz fel, ha így látlak nem bírok magammal.-nevette el a dolgot majd kiment. Cindy tanácsára felvettem egy mackónadrágot és egy cipzáros kapucnis pulcsit. Úgy terveztem egész nap kapucniban fogok itthon járkálni, mert igazából miért ne.
Lebaktattam a lépcsőn, és csak akkor láttam, hogy Jeremy köntösben és turbánnal a fején ül a kanapén és tévét néz. A mamusszal a lábán nem is beszélve. Lehuppantam mellé.
- Mi a mai műsor? Született feleségek?-fordultam felé és megvillantottam harminckét fogas mosolyom.
- Vicces vagy...-felelte irónikusan és visszafordult a tévé felé, amelyben éppen egy akciófilm ment.
- Mi ez a turbán?
- Csak nem akartam vizes hajjal ülni.-mondta.- Tudtad, hogy anyáék újévi bálba akarnak cipelni minket?
- Ne már..ma nem jó.
- Miért?-kérdezte, de ezúttal sem nézett felém és én se felé. Annyira belemerült a film nézésbe, hogy nem tudta levenni a szemét a képernyőről.
- Terveim vannak. Cindy áthívott.
- Á, vagy úgy.-eresztett el egy halvány mosolyt.
- Majd valahogy megbeszélem velük, hogy nem megyek. Te mész?
- Muszáj. De persze nem akarok balhét, így elmegyek. Mi bajom lehet?
- Igaz. Apropó, hol vannak anyáék?-Jeremy a konyha felé mutatott. Anyu éppen zöldségeket szeletelt.Vettem egy nagy levegőt és lekönyököltem mellé.
- Jobban vagy?-kérdezte miközben a sárgarépát szelte.
- Igen, a kávé megtette a hatását.-bólintottam.- Anyu, arról lenne szó, hogy inkább nem mennék veletek az esti buliba.
- Miért?
- Szeretnék Cindy-vel lenni.-tértem rögtön a lényegre. Anya az orra alatt mosolygott majd sóhajtott egy nagyot.
- Felnőtt vagy, magad is eltudod dönteni, hogy mit szeretnél, így persze, nem gond, hogy nem jössz. Bár, jó lett volna, ha eljössz, de nem tilthatom meg, hogy ne legyetek együtt.-elmosolyodtam és adtam neki egy puszit.
- Kösz anyu.
- De ha teherbe mered ejteni azt a kislányt eltöröm a micsodádat.-mondta közben a késsel fenyegetőzött halál komolyan. Veszélyesen komolynak látszott, így csak nyeltem egy nagyot majd bólintottam. Visszamentem a bátyámhoz.
- Na mit mondott?
- Nem gond, ha nem megyek, de konkrétan azt, hogyha felcsinálom Cindy-t akkor elbúcsúzhatok a cimborámtól. Meg az életemtől...-sóhajtottam, Jeremy pedig kacagásban tört ki.
***
Segítettem Jeremy-nek megkötni a nyakkendőjét majd az öltöny feladásában is.
- Jó lesz!-biztattam.
- Neked biztos. De nekem jó pofiznom kell majd anyuék munkatársaival és mesélni az árvaházban töltött időről. Amit nem igazán szeretnék..-tudtam, hogy Emily-re gondol, így nem mondtam semmit csak lesimítottam a két vállát majd elé álltam.
- Csak gondolkodj pozitívan. Hátha lesz valaki, aki miatt jobb estéd lesz.
- Mondjuk az nem lenne rossz.-mosolygott halványan majd megigazgatta a nyakkendőjét.- Tudod..azt hiszem ez volt életem legjobb éve.-mosolygott már bátrabban.
- Nekem is.-feleltem majd gondolkodás nélkül megöleltem.- Szeretlek.- elmosolyodott.
- Én is téged öcsi. Nem hittem, hogy valakinek mondhatok ilyet, de...-nem folytatta, ennyi is elég volt. Sok testvérpár nem gyakran mondja ezt egymásnak, de nekünk majdnem egy fél életbe tellett mire újra láthattuk egymást.
- Na jó, összefog gyűrődni az öltönyöd.-próbáltam magam eltolni, de kevesebb sikerrel.
- Kit érdekel, gyere már.-mondta és megdörzsölte a fejtetőmet.- Na, de most már tényleg megyek. Lekísérsz?
- Persze.-bólintottam majd lementem a testvéremmel. Anyuék a konyhában álltak, apu pedig egy üveg pezsgővel bajlódott, de végül sikerült felbontania.
- Máris pezsgőt bontotok?
- Mivel nem jössz velünk úgy gondoltuk, hogy most koccintunk veled is.-felelte anyu majd a kezembe nyomott egy pezsgős poharat. Apu töltött mindenkinek majd koccintottunk.
- Boldog Új Évet!-köszöntöttük egymást majd belekortyoltunk a pezsgőbe. Nem vagyok nagy pezsgő rajongó, de ez kimondottan finom volt az enyhe édeskés ízével.
- De nekünk lassan indulnunk kell, reggel találkozunk. Szia drágám, ja és van valami nektek a hűtőben.-adott egy puszit anyu, majd elbúcsúztam a többiektől is. Végignéztem, ahogy a kocsival elgurulnak egészen a sarokig majd elfordulnak jobbra. Láttam, hogy Cindy-ék házánál sem áll az Audi. Már majdnem elindultam mikor vissza emlékeztem anyu szavaira, miszerint van valami "nekünk" a hűtőben. Odamentem és kinyitottam. Egy ugyanolyan finom pezsgő volt a hűtőben egy kis cetlivel. "Cindy és Victor részére" Elmosolyodtam majd magamhoz vettem, leoltottam minden lámpát, becsuktam a házat, a kulcsot pedig az ajtó melletti virágos kaspó alá rejtettem. Magabiztosan átlépdeltem az utca túloldalára, beléptem a kerítésen, aminek átlépése után rögtön Kevin fogadott. Aranyosan csóválta a farkát és a simogatásomat akarta. Megadtam neki, aminek láthatólag örült. Bármilyen szomorú is, nem simogathattam őt egész este, így felegyenesedtem és kopogtam.
- Itthon hagytatok vala...mit?-nyitott ajtót Cindy törülközőben, vizes hajjal.
- Nem, nem hagytam itthon semmit.-válaszoltam a kérdésére és beljebb léptem.
- Nem hittem, hogy ilyen hamar jössz.-nevetett idegesen és láthatólag tetőtől talpig elpirult.
- Úgy látszik nem olyan rossz az időzítőm.-mosolyogtam majd levettem a kabátom és a cipőm.
- Csak adj egy percet, hogy felöltözzek.-mondta, de utána szaladtam és elkaptam a karját. Magamhoz húztam.
- A barátnőm vagy és mégsem mersz előttem egy szál törölközőben mutatkozni?-fogtam meg az állát és felemeltem, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Tudom butaság, de...szégyellős vagyok.-felelte félénken egy halvány mosollyal.
- Előttem nem kell annak lenned, gyönyörű vagy.-fogtam meg a szemébe lógó haját és a füle mögé simítottam. Megpusziltam a homlokát és magamhoz öleltem.- Hoztam pezsgőt.
- Azonnal felbonthatod, csak...
- Jó, menj.-mosolyogtam majd elengedtem, ő pedig a szobájába ment, hogy magára kapjon valamit. Míg Cindy a szobájában volt, én felbontottam a pezsgőt. Hatalmasat pukkant, de miden épségben maradt.
- Hozok poharat.-felelte Cindy és a konyhába ment. Töltöttem mindkettőnknek majd koccintottunk. Már csak egy óra volt éjfélig és azon gondolkodtunk addig mivel üssük el az időt.Végül abban döntöttünk, hogy leülünk beszélgetni és tévét nézni a többi pedig jön magától.
- Főztem volna neked, de sajnos későn jutott eszembe és már nem tudtam bevásárolni.-biggyesztette le az ajkait majd mellém férkőzött a kanapén. Éppen egy kabaré műsor ment, amin nevetni kezdtünk. Nagyon aranyos volt nevetés közben. Észrevettem, hogy szárad a haja és göndörödni kezdett, amitől még inkább csak gyönyörűbb volt.
- Ahogy már Jeremy-nek is említettem..ez volt életem legjobb éve.
- El is hiszem..csodás dolog, hogy egymásra találtatok a tesóddal.
- Nem csak erre az egy dologra értettem.-feleltem és mélyen a szemébe néztem.- Rád is gondoltam. Nem tudnám elképzelni az életem nélküled. Az életemnél is jobban szeretlek.-Cindy beharapta az alsó ajkát és úgy hallgatta a vallomásomat.
- Mikor elköltöztünk Londonból nem hittem abban, hogy megtalálhatom a világ legjobb és legértékesebb dolgát.-magamra mutattam mire Cindy nevetve bólogatni kezdett majd megcsókolt. Annyira jól esett, hogy legszívesebben egész éjjel csak csókoltam volna. Kezdett egyre jobban elmélyülni és szenvedélyesebbé válni a csók. Fölé kerekedtem és ledöntöttem a kanapéra. A kezem a felsője alá csúsztattam és a melltartójával kezdtem babrálni, de aztán észbe kaptam, hogy ezt nem itt kellene folytatni. Végül felkaptam a karjaimba és a szobájába vittem. Nem kapcsoltam villanyt, elég volt az utcáról beszűrődő fény. Akartam őt, nagyon is. Imádtam minden porcikáját. Lassan éreztem, ahogy gombolni kezdi a világoskék ingemet, de az ajkaimtól nem szakadt el. Amint végzett az ingemmel én következtem. Levettem róla a felsőt és a sortot is.
- Nem lett volna muszáj átöltöznöd.-szakadtam el tőle egy röpke pillanatra lihegve.
- Így több dolgod van.-felelte csipkelődve majd újra az arcához húzta az enyémet.
- Nagyon szeretlek.-mondtam két csók között mire leállt. A szemembe nézett.
- Én is téged Victor. Ha tudnád mennyire.-a szeme sugárzott miközben ezt mondta, ami még inkább csak megdobogtatta a szívemet. Visszahajoltam hozzá és tovább csókoltam, aztán minden ruhadarab lekerült rólunk és átadtuk magunkat az élvezeteknek.
Minden tökéletes volt, kintről tűzijáték hangja és fénye szűrődött be az ablakon. Ahogy a testünk egybeforrt minden megszűnt létezni. Csak őt láttam és akartam, senkit és semmi mást.
Végül pihegve borultam a mellkasára, úgy ölelt magához. Éreztem, ahogy hevesen dobog a szíve és az a tudat, hogy miattam, leírhatatlan volt.