- Nem kell semmit sem mondanod.-kezdte egy félmosollyal az arcán.- Tudom, hogy csak azért tetted, mert éreztetni akartad vele tette súlyosságát. És még gondolom azért is mert dühös voltál rá. Ezalatt nem csak azt értem, ami velem történt.-mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy inkább a homlokomra lettek volna írva az indokok. Nem tudtam a szemébe nézni, zsebre dugott kézzel álltam előtte és a padlót bámultam.- Ha velem ezt tette, akkor veled sem bánhatott jobban.-folytatta.- Így van?-kénytelen voltam ránézni, de meg sem mukkantam. Azonban a hallgatás beleegyezés. Ahogy ránéztem arca még lágyabb lett és félrehúzta szája bal szegletét.
- Főleg miattad tettem. Én elfogadtam, hogy nem volt fényes gyerekkorom, de neked esélyt sem adott rá, hogy jobb legyen. Nem apa az ilyen. A saját gyermekét eldobja és nem csak önmagától...-küszködnöm kellett, hogy megőrizzem megmaradt férfiasságom és ne sírjam el magam.
- Nézd, Victor...már tizenkilenc éve történt és...sokkolt...nagyon sokkolt...de ezen már nem tudunk változtatni.-lépett közelebb és megfogta a vállam.- Nem kell róla beszélünk. Felejtsük el és minden rendben lesz.-nyugodt volt. Nagyon nyugodt, szinte megijedtem attól, hogy mennyire. Mintha meg sem viselte volna az eset vagy ennyire jól leplezné? Biztos voltam benne, hogy nyugodtnak akar hatni, ezért nem is tettem ez ellen. Bólintottam, mosolyogtam majd megöleltem.
Anyu negyed órával később érkezett haza kétségbeesetten. Mikor meglátott felsóhajtott, látszólag aggódott értem. Azonban mikor meglátta a kezem ismét zaklatott lett.
- V, mi történt a kezeddel?-nem válaszoltam csak oldalra biccentettem a fejem és nézelődni kezdtem a házban.-Oh..vagy úgy.
- Vele mi van? Nem jelent fel?
- Eszében sem volt...de ha mégis megtenné, gondoskodnék róla, hogy soha többé ne hagyja el a kórházat. Nem lenne rá oka, hogy feljelentést tegyen.
- Na és..hazajön?-kérdezte Jeremy.
- Nem. Megmondtam neki, hogy amint felépült jöjjön a cuccaiért és hagyjon békén minket...örökre.-Jeremy-vel egymásra néztünk és sóhajtottunk. Anya látni sem akarta többé Chent és ezt teljesen megértettük. Mi sem szándékoztuk őt látni, hiszen már nem tartottuk többé az apánknak.
Ahogy anyu mondta Chen egy hét múlva jött el újra hozzánk és a holmijaival együtt végleg kiszállt az életünkből. Miközben a házban tartózkodott nem kerültünk a közelébe, végig a szobánkban voltunk. Csak az autót láttuk ahogy megáll a feljárón majd eltűnik. A lelkiismeretem nyugodt volt, semmi sem késztetett arra, hogy esetleg bocsánatot kérjek tőle vagy akár csak egyetlen barátságos mondatot is váltsak vele. Nem akartam látni. Sőt, hármunk közül senki sem. Anyu hivatalosan is beadta a válópert, amibe Chen szó nélkül beleegyezett. Tudta, hogy ezt a hibát soha nem fogja tudni kijavítani, ha egy életen át próbálkozik vele akkor se.
Azonban nem volt elég apánk tettének napvilágra kerülése, Jeremy is rátett egy lapáttal.
- Elköltözöm.-közölte velünk négy nappal azután, hogy Chen nálunk járt.
- Tessék?-kérdezte anyu alig hallhat hangon. A szívem a torkomban dobogott, nem bírtam megszólalni.
- Gondolkodtam és...higgyétek el nekem a legnehezebb, de...új környezetre van szükségem.
- De...azt mondtad, hogy elfelejtjük a dolgot és minden rendben lesz.-emlegettem fel anno elhangzott szavait. Még pislogni sem voltam képes.
- Tudom, de egyszerűen nem megy. Idő kell, hogy feldolgozzam és itt...-mutatott körbe a házban.- Nem megy.-arcán fájdalom ült, egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést.
- Nem...nem, Jeremy! Most kaptunk vissza, nem engedhetlek el csak így!-anyu hirtelen bekönnyezett, arcát kezdte törölgetni és hevesen rázni kezdte a fejét.
- Nem veszítesz el még egyszer. De muszáj innen elmennem vagy soha nem dolgozom fel a történteket.-nem akartam tovább hallgatni és mint egy óvodás kisfiú, aki megsértődött a bátyára, fogtam magam és felviharoztam a szobámba. Az ajtót bevágtam magam mögött és a babzsákfotelembe huppantam. Végigsimítottam a hajamon és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.
- Beszélek vele.-mondta Jeremy anyunak majd utánam jött. Kopogott, de semmit sem szóltam. Bejött és az ágyamra ült. Egy ideig mindketten hallgattunk.Tudtuk, hogy milyen nehéz ez.
- A városközpontban van egy garzonlakás. Nincs messze a kávézótól.-felelte. Nagyszerű...már lakást is talált.- És....-kezdett bele egy újabb mondatba, de még mindig nem néztem rá.- Úgy döntöttem, hogy elkezdtem az egyetemet.-miden porcikám azt súgta, hogy ne nézzek rá, bámuljak tovább ki az ablakon mert tudtam, hogy ha ránézek nem fog mást látni az arcomon csak keserűséget. Mégis ránéztem. És minő meglepő...de mosolyogtam.
- Az klassz...így végre igazi okod van arra, hogy itt hagyj minket.
- Victor..
- Ne! Inkább hagyd a magyarázkodást.-pattantam fel hirtelen az ülőhelyemről és otthagytam a szobámban egyedül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése