77.~

Ismerős hangokat hallottam, melyek a "Hol van", "Basszus, remélem nincs baja"  és a "Szerintem erre lesz" mondatokat képezték. A hangok után Josh-t pillantottam meg. Mikor a sikátorba pillantott csak állt ott, nem igazán tudta felfogni, hogy a sarokban összekuporodó, zokogó srác valóban én vagyok. Még életében nem látott engem magam alatt, főleg nem sírni. Közelebb lépett, hogy tudatosuljon benne, hogy igen, valóban én, Victor vagyok az.
- Itt van!-kiáltott oda a többieknek majd odafutott hozzám.- V! Victor, hallod, minden oké?
- Hol? Victor!-mintha évek óta tűntem volna el, Cindy úgy borult a nyakamba.- Jesszusom, Victor! Drágám, minden rendben?
- Nem.-vallottam be könnyek között mire Cindy azonnal magához ölelt. Közben Dimitri és Jeremy is feltűnt, akik aggódva néztek végig rajtam.
- V!-hallottam meg a bátyám hangját. Nem volt erőm a szemébe nézni, de nem is kellett. Azonnal lehajolt hozzám és ő is átölelt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom!-törti ki hirtelen belőlem és zokogni kezdtem. Nem tudtam visszafogni magam, azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor előtört belőlem minden elfojtott érzés. Sosem sírtam. Csecsemő koromtól eltekintve egyszer sem tudtam magam elsírni, bármi probléma is ért. A gombóc ugyan megvolt a torkomban, de soha nem tört elő.Elfojtottam magamban, de ezt nem...ezt nem tudtam, képtelen voltam.
- Nem a te hibád.-kezdett ő is pityeregni, majd hirtelen elhúzódott, ahogy meglátta a kezeimet. Azonban pillantásában nem volt semmi elítélő, semmi lenézés. Hanem együttérzés.
- Haza kell vinnünk, nem hagyhatunk itt. Ugye fel tudsz állni?-kérdezte Josh. Bólintottam majd feltápászkodtam. Hirtelen minden erő kifutott a lábaimból és megrogytam. Josh és Dimitri megragadta mind a két karomat és úgy vittek Cindy autójához. Örültem neki, hogy nem kellett gyalogolnom, de azt hiszem nem is lettem volna rá képes.
 Nem volt kedvem, nem akartam visszamenni abba a házba, de annyi erőm nem maradt, hogy megszólaljak. Minden adrenalin és energia tartalékomat kimerítettem az utóbbi fél órában, semmi sem maradt. Csak azt tudtam, hogy fáradt vagyok, fázom, véres a kezem és hogy legszívesebben most azonnal elaludnék.
Anyu még nem volt otthon, Jeremy nyitotta ki a ház ajtaját. Dimitri és Josh a nappaliba vittek, én pedig a kanapéra zuhantam.
- Kösz srácok.-nyögtem, miközben erőtlen testemet szinte a kanapéra dobtam.
- Le kell fertőtleníteni a sebedet.-szólt közbe Cindy.- De először mosd meg a kezed,
-Oké.-bólintottam majd nagy nehezen felálltam és a fürdőbe mentem. A srácok azonnal a segítségemre siettek, de tájékoztattam őket, hogy minden rendben, megállok a lábamon. Amint láttam, hogy a kezemről lecsorgó vér eltűnik a lefolyóban csak akkor fogtam fel a helyzet súlyosságát. Megvertem a saját apámat. Azt az embert, akitől egész húsz évem alatt féltem, akivel nem váltottam egyetlen normális mondatot, aki nem játszott velem kiskoromban, nem olvasott nekem esti mesét, aki nem vitt el engem baseball, foci, vagy bármilyen más meccsre sem, aki nem törődött velem. Azt az embert vertem meg, aki elvette tőlem a fivéremet. És az az ember nem az apám.
 Kézmosás után a nappaliba akartam menni, de láttam, hogy Cindy a szobám ajtaja előtt áll, kezében az elsősegély dobozzal. Szó nélkül indultam felé majd be a szobámba. Leültem az ágyra, ő pedig mellém. Készségesen fogadtam el, hogy ellása a kezemen lévő sérüléseket. A fertőtlenítő iszonyúan csípett, szinte már égetett, de minden jobb lett mikor kötszert tett rá. Szó nélkül tette mindezt, én pedig nem is kényszerítettem, hogy bármi szót is szóljon.
- Köszönöm.-néztem rá mosolyogva. Örömmel látta, hogy végre mosolygok, így ő is visszamosolygott majd adott egy puszit az arcomra és megölelt. A fejemet a nyakához hajtottam. A hátamat majd a fejemet kezdte simogatni, melyből egyértelmű volt, hogy vigasztalni próbált. Sajnálta, iszonyatosan sajnálta a dolgot és nem hitte volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Nagy levegőt vettem majd eltávolodtam. Pillantása többet mondott minden szónál majd megfogta a kezemet és lementünk. Josh és Dimitri lenn ült Jeremy-vel.
- Na, megmarad a kezed?-csipkelődött Josh, ami rögtön jobb kedvre derített. Megszoktam Josh csipkelődő modorát, ezért örültem neki, hogy még ilyen helyzetben is hozta a formáját.
- Igen, úgy néz ki.-feleltem majd felmutattam a frissen bekötözött kezeimet. Jeremy széttett lábakkal, összekulcsolt kezekkel ült előttem majd mikor meglátta, hogy őt nézem eleresztett egy félmosolyt és bólintott, miszerint minden rendben lesz.
- Srácok, nézzétek, tudom, hogy nem szeretnétek erről beszélni...-kezdett bele Dimitri.- De tudnotok kell, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljatok.
- Így van.-tette hozzá Josh.-És Victor..-ezt a gondolatát kifejezetten hozzám intézte.- Tudod jól, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy annak idején kihúztál engem a szarból..kétszer is...engedd meg, hogy valahogy én is segítsek nektek.
-Egyszer mindenképp segítened kell majd....de ebben nem tudsz.-húztam félre a bal szájszegletem. Josh is jól tudta, hogy ebbe az ügybe bizony sem sok beleszólása van, csak úgy mint Dimitrinek vagy akár Cindy-nek. De értékeltem az igyekezetüket és megköszöntem nekik.
 Néhány perccel később mindenki távozni készült. Cindy hosszú és együtt érző öleléssel búcsúzott mindkettőnktől, még a fiúk is. Bár, az ő ölelésük nem volt annyira hosszú.
Mikor mindenki elment becsuktam az ajtót, és szembefordultam Jeremy-vel. Egyszerre sóhajtottunk.