A kórteremben csak az infúzió csöpögését lehetett hallani és Chan nehézkes légzést. Anyu a sarokban lévő székben ült, nem volt hajlandó közelebb menni hozzá.
- Mondj valamit. Kérlek, ne csak ülj ott és bámulj.-kérte Chen, de szavai semmit sem értek. Anyám szeméből semmi más nem áradt csak düh és harag. Keresztbe tett lábbal ült, jobb bokáját kezdte rázogatni. Végül megszólalt.
- Csak azért nem verem szét még jobban a pofádat mert a fiam már megtette a magáét.-hangjából semmi más nem hallatszott csak a megvetés és az utálat. Egy csöppnyi sajnálat nem volt szavaiban, mélyen elítélte férjét.
- Isabelle..kérlek..
- Mától kezdve...elfelejtheted a nevemet.-állt fel lassan és közeledni kezdett Chen-hez.-Mint az enyémet, mint a fiaimét. Ahogy felépültél, eltakarodsz a házamból.-már készült sarkon fordulni mikor megtorpant.- Egyet még árulj el. Hogy volt szíved, ezt tenni? A fiaddal, a saját véreddel?
- Nem tudtam, hogy mit csinálok.-nyeldekelt.- Alig volt pénzünk és nem tudtam, hogy hogy fogjuk eltartani a két gyereket mikor még magunkat is alig tudtuk.
- És ezért az a megoldás, hogy árvaházba viteted? Nekem meg azt kell hallanom, hogy meghalt? A fiam?-hangja kezdett erősödni, dühösebbé válni.
- Hülye voltam, megbántam..és nagyon sajnálom.
- A sajnálatod már semmit sem ér Chen. Azt hitted, hogy ezt ilyen egyszerűen megúszhatod? Azt hitted, hogy ha felnő a gyerek nem akarja megtudni, hogy mi is történt vele valójában?
- Tényleg nagyon megbántam.-suttogta miközben anyu szemébe könnyek szöktek.
- Most vesztetted el a családodat. Egy ilyen ember...nem érdemel családot.-lágyabban, de nem kedvesebben szólt anyu Chen-hez. Elgyengült, nem volt képes már kiabálni. Átgondolta a dolgokat és úgy érezte, hogy a szíve szakad meg.- Tartsd magad ahhoz, amit mondtam és ha felépültél, költözz el és hagyj minket békén. Örökre.
-Isabelle...-hiába hívta vissza feleségét már nem ment vissza hozzá. És nem csak a kórterembe.
Egy sikátorban gubbasztottam, nem volt erőm megmozdulni. Csontjaim remegtek, úgy éreztem bármelyik percben eltörhetnek. Mindenem fájt, főleg az öklöm. Jobban szemügyre vettem. Ujjaimat, tenyeremet, ujjperceimet, körmeimet, mindent. Minden véres volt. Féltem, hogy ez mind apám vére, de aztán észrevettem, hogy néhány helyen a bőröm felszakadt.
A fejemet a kezeim közé fogtam és úgy kezdtem zokogni. Mintha csak gyomorszájon rúgtak volna, fájdalmaim egyre csak erősödtek. Talán egoista vagyok és túlzásba vittem dolgot. De nem..mégsem. Mindent a családomért tettem. Anyuért és Jeremy-ért. Talán még magam miatt is, amiért elvették tőlem azt, amire a világon a legjobban vágytam. Nem hagyhattam, hogy apám csak egy veszekedéssel megússza az egészet, túl nagy luxus lett volna. Azért tettem, mert tudtam, hogy Jeremy nem lett volna képes kivetíteni rá a dühét, ahhoz túl nagy sokk érte. Őt dobták el, őt hagyták magára és mégis..mégis engem is ugyanolyan sokk ért, mit őt.
Hirtelen rezgést éreztem a nadrágzsebemben. Olyan váratlanul ért, hogy kissé fölugrottam, szívem vadul kezdett kalapálni. Remegő kézzel nyúltam telefonom után. Nem szóltam bele csak felvettem.
- Victor! Victor, szívem jól vagy?-Cindy hangja visszhangzott a telefonból. Megkönnyebbültem.
- Cindy..-szóltam bele zokogva.
- Édesem...Victor hol vagy?-aggódóan kérdezett, késégbeesés hallatszott hangjában.
- Az utcánk utáni sikátorban.-dadogtam. Kis időre egyedül akartam lenni, de talán vágytam a közelségére. Hogy megnyugtasson, vagy hogy csak lássam. Ezért is árultam el, hogy hol vagyok.
- Azonnal odamegyünk, csak ne menj sehova!-zihálta és letette. Ellöktem magamtól a telefont és tovább sírtam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak vártam, hogy végre értem jöjjenek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése