Tizenegy óra lehetett, de még mindig a párnán pihentettem a fejem mikor nagyot sóhajtottam. Ma elköltözik a bátyám, gondoltam magamban majd lassan felültem az ágyon. Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egy nagyot. Végigsimítottam a tarkómon és elgondolkodtam. Tudatom alatt végig Jeremy költözésére gondoltam, még álmomban is visszaköszönt ez a tény. De ez ellen semmit sem tudtam tenni ezért fogtam magam és tehetetlenül lementem a konyhába. Ahogy leértem két ragyogó, de álmos szempár köszönt vissza, kissé elaludt arccal, melyet szőke, szinte már arany árnyalatú haj határolt.
- Reggelt öcskös!-köszönt rám teli szájjal miközben müzlit ropogtatott. Elmosolyodtam.
- Neked is Remy!-üdvözöltem én is majd leültem vele szemben az asztalhoz.- Anyu?
- Alszik. Nem akartam felkelteni, ezért én magam csináltam reggelit.- körülnéztem az asztalon és nem láttam mást csak egy üveg tejet és egy csokis gabonapelyhes dobozt.
- Megerőltethetted magad.-nevettem.
- Hát jobb, mint a semmi.-vágott vissza majd az előttem tátongó üres asztalrészre tekintett. Ekkor tudatosult bennem, hogy éhes vagyok.
- Van még abból a csokis müzliből?-kérdeztem majd szó nélkül átadta a dobozt. Felálltam, kivettem egy tálkát a szekrényből majd visszaültem. Ahogy megvoltam a pehely kiöntésével a tejért nyúltam, azonban mikor a kiöntésére került volna a sor megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze csak egy kortynyi tej maradt. Jeremy nevetésben tört ki arcom láttán.- Hát jó...-mondtam és enni kezdtem a száraz, alig tejes gabonapelyhet.
Alig kezdtem el enni lépteket hallottam az emeletről. Anyu fölkelt.
- Jó reggelt.-köszöntött minket jókedvűen mire mi is üdvözöltük. A kávégéphez ment, ami pillanatok alatt friss, gőzölgő kávét adott ki magából. Ahogy kivette a gép alól a kis csészét a tejért nyúlt volna.
- Elfogyott.-szólalt meg Jeremy miközben bekapott még egy kanál müzlit.
- Oh...úgy is mennem kell boltba szóval útba esik.
- Anya! Jut eszembe...nincs itthon nagy kartondobozunk?-kérdezte Jeremy mire anyára lesújtott a felismerés, miszerint ma a fia elköltözik.
- Oh..de, de, azt hiszem van a padláson.-felelte letörten.
- Király! Akkor ha nem bánjátok én el is megyek megnézem. Nem sokára idő van.-mutatott a képzeletbeli órájára a csuklóján majd felállt és elment. Anyuval szó nélkül egymásra néztünk, de mintha csak értettük volna egymás gondolatát, felsóhajtottunk.
Úgy döntöttem, hogy utána megyek.
- Victor! Nem akarsz feljönni?-hallottam meg hangját miközben a padlás alá álltam.
- Nem kösz! Elég horror filmet láttam már, nem kell hogy valami fenn elkapja a seggem!-halk kacagást hallottam majd Jeremy-t is megpillantottam egy papírdobozzal a kezében.
- Ez tökéletes lesz.-felelte majd a bezárta a padlás bejáratát és a szobájába ment. Követtem. Nem akartam tovább firtatni ezt a dolgot ezért hát magam mögött hagytam és tovább léptem.
- Segítsek?
- Igen, az jó lenne.-mosolygott majd elkezdtem bepakolni a dobozba a holmikat. Egy fényképezőgép, néhány fénykép, laptop, még néhány ruhadarab és apró kis csecsebecsék, amiket eddig nem igazán láttam. Természetesen az Emily-től kapott kis oroszlán plüss is bekerült a dobozba. Jeremy a ruháit kezdte pakolni abba a táskába, amellyel idejött.- Tudod, ez sokat jelent nekem.
- Mégis mi?
- Hogy mellettem álltok. Te is és anya is. Hogy segítetek nekem ebben. Ebben az egészben.
- Ez természetes, hiszen szeretünk és...tudjuk milyen rossz ez most neked és hogy szeretnél ezen túllépni. -magyaráztam. Azt is tudjuk, hogy ha marasztalunk talán magadba fordulsz és minden csak rosszabb lesz. Hogy időre van szükséged és ezt megértjük. Az elején teljesen elleneztem, de aztán rájöttem, hogy a te érdekedben kell ezt a lépést megtenni. És ha ez neked jó...akkor nekünk is.-próbáltam mosolyogni, de mélyen, legbelül legszívesebben elsírtam volna magam, még ha ezzel a méltóságom is odavész.
Jeremy megkönnyebbülten hallgatta végig, amit mondtam, rám mosolygott és tovább folytattuk a pakolást.
A főbérlővel egy óra tájt beszélte meg a beköltözést ezért mikor készen lettünk a pakolással a holmikat a nappaliba hordtuk. Anyu még nem ért vissza a vásárlásból így a nappaliban maradtunk.
Csöngettek. Kíváncsian mentem ajtót nyitni mikor örömmel láttam, hogy Cindy az. Hirtelen bűntudat fogott el, ugyanis az utóbbi időben nem igazán beszéltem vele, folyton csak magammal és a költözködéssel voltam elfoglalva. Szó nélkül magamhoz öleltem, amit szerencsémre viszonzott. Fejét a nyakamhoz hajtotta és szorosabban ölelt magához.
- Olyan jó, hogy itt vagy.-súgtam és tovább öleltem.
- Khm..srácok...ez cuki, de én itt éppen költöznék...szóval....-Jeremy felszólalására eltávolodtunk egymástól és beljebb léptünk.
- Hogyhogy eljöttél?-kérdeztem.
- Jeremy említette, hogy ma költözik és szerettem volna elköszönni. Tudom, hogy Chicago-ban marad, de akkor is.-felelte.
- Nem sokára indulunk csak anyára várunk.-mondta Jeremy majd leült a kanapéra.
Alig tíz perc várakozás után anyu befutott, bepakoltunk a kocsiba és elindultunk Jeremy új lakása felé. Első benyomásra egészen nyugodt környéknek tűnt és ezt a véleményemet tartottam akkor is mikor beléptünk a lakásba. Bútorozott, világos lakás volt, szépen berendezve, egy szoba konyhával. Megkockáztatom, hogy egy igazi legény lakás, ami tökéletes lesz a bátyámnak.
- Hát...itt volnánk.-sóhajtott Jeremy majd körbenézet
- Köszönöm, hogy segítettetek elhozni a holmijaimat. És...mindent köszönök. Anya...-fordult anyu felé, aki sírva fakadt és úgy kezdte ölelgetni.- Nem válunk el végleg és egy városban maradunk, de akkor is nagyon hiányozni fogsz.
- Tizenkilenc évig vártam rád és most újra itt hagysz.
- Mindig itt leszek és nem csak képletesen.-kezdett Jeremy nevetni.- Szinte mindennap találkozhatunk. Csak úgy mint veled.-fordult Cindy felé, aki szintén szó nélkül ölelte meg.- Vigyázz Victor-ra.-súgta a fülébe, de hallottam minden szót.
- Te pedig magadra.-mosolygott Cindy és engedett az ölelésből. Én következtem.
- Most jön a nyálas rész?-kérdeztem nevetve, de belül egyáltalán nem nevettem. Ahogy álltam előtte és néztem rájöttem, hogy mennyire hasonlítunk, de mégis különbözünk. Kívülről teljesen egyformák vagyunk, de belülről...már nem vagyunk két tojás. Én soha nem tettem volna meg ezt a lépést mint ő, inkább megbolondultam volna azzal a tudattal, hogy apám eldobott akkor is abban a házban maradtam volna. Én soha nem tudtam volna olyan nyugodt maradni mint ő, mikor apánkkal néztünk szembe egymással. Jeremy egész életében bezárkózott, nem volt képes szembenézni a világgal, szerintem még önmagával sem. De egy nap kitört a korlátok közül és elindult, hogy megtudja az igazat.
Közelebb lépett hozzám.
- Mindent köszönök. Mindent.- nem válaszolhattam azt, hogy nagyon szívesen ezért inkább feltettem egy kérdést, ami a mai napig nem jutott eszembe.
- Honnan tudtad, hogy van egy öcséd?-elmosolyodott.
- Az árvaházban Katy néni mindig csak egy mesét mesélt nekem, amiben egy testvérpár szerepelt. Hogy el kellett válniuk, de az egyikük egy nap fölkerekedett, hogy megtalálja a testvérét. És megtalálta.-miközben mesélte könnyek szöktek a szemébe.- Élete legjobb döntése volt, hogy elindult megkeresni az öccsét.
- Elég gagyi mese lehetett.-mondtam a végét elnevetve, de már a könnyeimmel küszködtem.
- Igen...-nevetett ő is és szipogni kezdett.- Úgy látszik, hogy nem volt hülyeség ellopni azt az ötven dollárt.-nevetett tovább. Bólintottam.
- Azt sem bántam volna, ha az egész árút elviszed a boltból.-feleltem és nem bírtam tovább, megöleltem.
- Szeretlek.
- Én is téged.- feleltem könnyek között.
Visszaemlékeztem. Egész életemben nem vágytam igazán másra csak egy személyre, akivel megosztok szinte mindent, aki velem van, mindegy az hogy fiú vagy lány. Akivel felnövök, aki mellett nem érzem azt, hogy egyedül vagyok. Aki a másik felem, akivel hülyéskedek, akivel akár veszekszem is. És megkaptam, visszakaptam. Itt van előttem, az akit mindennél jobban akartam, az ikrem, a bátyám, a testvérem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése