Reggel, ahogy kinyitottam a szemem az első ember, akit megpillantottam Jeremy volt. Az ajtófélfának támaszkodva, a pizsamanadrágjába dugott kézzel állt.
- Mióta állsz itt?
- Csak most jöttem ide.-nem akartam kertelni, rögtön a lényegre tértem, tudtam, hogy miért jött ide.
- Felkészültél?-még ha kicsit vonakodva is, de bólogatni kezdett.
- Pihenj még egy kicsit, később még beszélünk.-felelte és a szobájába ment. Nem tudtam visszaaludni, így felálltam és a konyhába mentem. Anya épp a konyhában itta a kávéját.
- Még nem mentél el?-kérdeztem és a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem a narancslevet.
- Tíz perc múlva indulok.-felelte, én pedig éppen készültem, hogy meghúzzam a doboz tartalmát mikor rám szóltak.-Pohár!
- Bocs.-sütöttem le a szemem majd egy pohárért nyúltam.
- Jobban vagy?
- Igen, sokkal. Nem tudom mi lelt tegnap, még soha nem lettem ilyen hirtelen beteg. De már semmi bajom.-ittam meg a narancslevet.
- Rendben, de ami azt illeti megyek is.-nézett rá az órájára majd felállt. A nappaliba ment, hogy felvegye a táskáját és a kocsikulcsot.- Szia drágám, lehet nem sokára jövök.-adott egy puszit.- Apropó, majd mondjátok el, hogy mit mondtak a kórházban. Szívem szerint én is mennék, de dolgoznom kell.
- Honnan tudod, hogy ma megyünk?
- Jeremy mondta.-mosolygott majd intett egy utolsót és elindult. Én ittam még egy pohárkával majd felmentem.
***
-Mennyi idő, mire a kórházhoz érünk busszal?-kérdezte Remy miközben a buszmegálló felé igyekeztünk.
- Nagyjából húsz perc.-feleltem.
- Kellene már egy jogsi, nem gondolod?
- Ezt én is kérdezhetném tőled.-néztem rá szemöldök felhúzva. Elmosolyodott.
- Azt hiszem, még nem állunk rá készen.-nevetett, amivel abszolút egyetértettem.
Úgy látszik elnézhettem a busz indulását, ugyanis mikor odaértünk épp akkor indult a busz. Szerencsére még elértük és hely is akadt. Ahogy leültünk az emberek kissé meglepetten néztek meg minket, mintha még soha nem láttak volna ikreket, de a tekintetüket elkerülve kezdtem bámulni a mellettünk elsuhanó várost. Azonban még így sem tudtam nem tudomást venni Jeremy-ről, ahogy a jobb lábát rázogatta és a körmeit rágta.
- Ne idegeskedj.-próbáltam nyugtatni.
- Kicsit izgulok.-sóhajtott egy nagyot és kis időre abbahagyta a lábrázást. Viszont mikor megérkeztünk a kórház elé végleg abbahagyta és levegővétel nélkül kezdte bámulni az épültet.
- Felkészültél?-fogtam meg a vállát. Kisebb sóhaj hagyta el a száját.
- Igen.-bólintott. A lépcsőn lassan haladtunk majd beléptünk az épületbe. Már az undorítónak ható gyógyszerszag azonnal megcsapta az orrunkat, nem is beszélve a zsibongásról.
- És..hogyan tovább?-kérdezte.-Basszus, nem kérdeztük meg anyut, hogy ki volt a szülésorvosa. Nem kellene felhívni?-körülnéztem és egy kis időre megállt bennem az ütő. Az az orvos, akit az álmomban láttam éppen előttünk kezdett beszélgetésbe egy nővérrel.
- Nincs rá szükség. Gyere.-biccentettem az orvos felé majd gyorsan elé siettem, mielőtt elment volna.- Elnézést. Doktor úr!
- Jó napot, miben segíthetek?-az arca ugyanolyan volt, mint az álmomban. Negyven körüli, kissé ráncos, barna szemű, fekete hajjal. Eléggé kedvesnek hatott.
- Nem tudom, hogy emlékszik-e rá, de maga volt az édesanyánk szülésorvosa kilencvenötben. Isabelle Ross.
- Dereng egy név, de nem értem, hogy mit akarnak ezzel.-Jeremy elém furakodott és a mondandójába kezdett.
- Anyánk ikreket szült, de azt mondták neki, hogy az egyikünk meghalt. De nem, hiszen itt vagyok, viszont emiatt árvaházba dugta és ez a maguk hibája..-az orvos érthetetlenül nézett ránk a mellkasán keresztbe tett karokkal.
- Jöjjenek az irodámba.-intett mi pedig követni kezdtük. Ahogy beértünk a hófehér, négy fal közé azonnal helyet foglaltunk az asztal előtt lévő két székben. Az orvos mintha zavarban lett volna, kétszer is nekiment a székének míg végül helyet foglalt. Azt vártuk, hogy megszólaljon. Nagyot nyelt, végül ránk nézett.
- Nos..kérem mondják el, hogy mi is történt pontosan.-egymásra néztünk Jeremy-vel végül bólintott, hogy ő szeretné elmondani.
- Tizenkilenc évvel ezelőtt anyánk itt szült meg minket. Azonban valaki azt mondta neki, hogy az első szülött, vagyis én, halva született. Emiatt itt hagytak és árvaházba kerültem. Megtudná magyarázni, hogy ez mégis hogy történt?
- Valóban történt egy ilyen eset és rettenetesen sajnálom a történteket.
- Már semmit sem ér a sajnálkozásával. Csak azt szeretnénk tudni, hogy hogyan történt. -szóltam közbe.A doki felsóhajtott majd közelebb húzódott a számítógépéhez és pötyögni kezdett a billentyűzeten.
- Isabelle Ross, az édesanyjuk neve?
- Igen.-felelte Jeremy.
- Kérhetném a nevüket és a születési dátumot.
- Victor és Jeremy Young, kilencvenöt, december harminc.-fogalmunk sem volt, hogy mi sülhetett ki ebből, de reménykedtünk, hogy értelmes magyarázatot fogunk kapni. Az orvos egy pillanatra ledöbbent majd újra ráncolni kezdte a szemöldökét.
- Ezen a napon három gyermek született. Maguk és egy másik fiú gyermek, aki valóban születés közben elhalálozott, de itt nincsen szó semmilyen kavarodásról. Viszont..várjanak.-az arca hirtelen elkomorodott és jobban a monitorra szegezte a tekintetét.- Itt az áll, hogy a szülők kérésére egyik gyermeküket a Mercy Home For Boys & Girls árvaházba helyezzük át, miszerint szülei anyagi gondok miatt nem tudnák megadni az életéhez szükséges ellátásokat.-a szívem hasogatni kezdett, nem jutottam levegőhöz, a pupilláim kitágultak. Jeremy-re pillantottam. A szája tátva volt, még csak pislogni sem pislogott.
- E-elnézést, hogy mi?-kérdezett vissza halkan.
- Ez biztosan félreértés, hiszen én ilyenről nem tudok.-ebben a pillanatban kopogtak. Engedély nélkül nyitott be, szintén egy ismerős arc. A másik doki az álmomból. Mikor belépett meglepve nézett ránk. A számítógépnél ülő férfi köszönés nélkül hívatta magához.
- Max, te tudsz erről valamit?-felé fordította a monitort, mire a Max nevű férfi olvasni kezdte.
- I-igen, ezt a jelentést én adtam le.
- Hogy mi van?-hirtelen az intelligens orvos eltűnt, és előjött a normális, mindennapi ember.
- Emlékszem, az édesapa kérte, hogy tegyük inkubátorba. Azt állította, hogyha hazaviszik csak rosszabb élete lesz.
- Te hülye marha, és ezért azt mondtad az anyjuknak, hogy az egyikük meghalt?-kezdett el üvöltözni a fotelben ülő doktor.
- Azt mondta, hogy a felesége nem értené meg a dolgot és kénytelen voltam ezt mondani neki.
- Hogy mi van?-pattantam fel a székből.- Az..az apánk kérte meg erre?
- Csak a gyermek jövőjét vette figyelembe.
- A lószart az övét! A sajátját!-kezdtem szinte már én üvöltözni. Jeremy csak ült a székben és nézett ki magából. El sem tudtam képzelni mi játszódhatott le benne, egy ilyen dolog tudtán. Csak annyit láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de semmit sem csinált. Csak hallgatott.- Ezért be is perelhetnénk magát, hogy volt képes ilyet tenni orvos létére?-legszívesebben bemostam volna neki egyet, de türtőztettem magam. Másnak tartogattam az öklömet.
Max semmit sem tudott mondani, csak szégyenkezve nézet a padlót. Úgy éreztem nincs ott több keresni valónk.- Jeremy, gyere.-fogtam meg a vállát. Lassan felállt és elindultunk kifelé. Ahogy távolodtunk, még úgy hallani lehetett az üvöltözést az irodában. Miután az épület elé értünk még jobban elöntött a düh és az első kezembe akadó tárgyat, ami ezúttal egy cserepes virág volt, fogtam és földhöz vágtam.
- A kurva életbe!-kiáltottam nem törődve a többi emberrel.
- H-hogy tehette ezt?-fordult felém sírva Jeremy. A szívem szakadt meg érte.-A saját apám árvaházba dug, csak mert nem volt pénze? Ki képes ilyesmire?
- Csak egy szívtelen fasz, mint amilyen ő. De hidd el, ha rajtam múlik...mindenért megfizet majd, amiért elvett tőlem és anyától.-néztem a szemébe és magamhoz öleltem. Mindketten remegni kezdtünk az idegtől, azonban Jeremy nem mérges volt. Hanem csalódott. És az rosszabb mindenféle dühtől. Azonban én képes lettem volna könnyűszerrel szétrúgni apánk seggét és már nem sok választott el tőle.
- Azt hiszem, még nem állunk rá készen.-nevetett, amivel abszolút egyetértettem.
Úgy látszik elnézhettem a busz indulását, ugyanis mikor odaértünk épp akkor indult a busz. Szerencsére még elértük és hely is akadt. Ahogy leültünk az emberek kissé meglepetten néztek meg minket, mintha még soha nem láttak volna ikreket, de a tekintetüket elkerülve kezdtem bámulni a mellettünk elsuhanó várost. Azonban még így sem tudtam nem tudomást venni Jeremy-ről, ahogy a jobb lábát rázogatta és a körmeit rágta.
- Ne idegeskedj.-próbáltam nyugtatni.
- Kicsit izgulok.-sóhajtott egy nagyot és kis időre abbahagyta a lábrázást. Viszont mikor megérkeztünk a kórház elé végleg abbahagyta és levegővétel nélkül kezdte bámulni az épültet.
- Felkészültél?-fogtam meg a vállát. Kisebb sóhaj hagyta el a száját.
- Igen.-bólintott. A lépcsőn lassan haladtunk majd beléptünk az épületbe. Már az undorítónak ható gyógyszerszag azonnal megcsapta az orrunkat, nem is beszélve a zsibongásról.
- És..hogyan tovább?-kérdezte.-Basszus, nem kérdeztük meg anyut, hogy ki volt a szülésorvosa. Nem kellene felhívni?-körülnéztem és egy kis időre megállt bennem az ütő. Az az orvos, akit az álmomban láttam éppen előttünk kezdett beszélgetésbe egy nővérrel.
- Nincs rá szükség. Gyere.-biccentettem az orvos felé majd gyorsan elé siettem, mielőtt elment volna.- Elnézést. Doktor úr!
- Jó napot, miben segíthetek?-az arca ugyanolyan volt, mint az álmomban. Negyven körüli, kissé ráncos, barna szemű, fekete hajjal. Eléggé kedvesnek hatott.
- Nem tudom, hogy emlékszik-e rá, de maga volt az édesanyánk szülésorvosa kilencvenötben. Isabelle Ross.
- Dereng egy név, de nem értem, hogy mit akarnak ezzel.-Jeremy elém furakodott és a mondandójába kezdett.
- Anyánk ikreket szült, de azt mondták neki, hogy az egyikünk meghalt. De nem, hiszen itt vagyok, viszont emiatt árvaházba dugta és ez a maguk hibája..-az orvos érthetetlenül nézett ránk a mellkasán keresztbe tett karokkal.
- Jöjjenek az irodámba.-intett mi pedig követni kezdtük. Ahogy beértünk a hófehér, négy fal közé azonnal helyet foglaltunk az asztal előtt lévő két székben. Az orvos mintha zavarban lett volna, kétszer is nekiment a székének míg végül helyet foglalt. Azt vártuk, hogy megszólaljon. Nagyot nyelt, végül ránk nézett.
- Nos..kérem mondják el, hogy mi is történt pontosan.-egymásra néztünk Jeremy-vel végül bólintott, hogy ő szeretné elmondani.
- Tizenkilenc évvel ezelőtt anyánk itt szült meg minket. Azonban valaki azt mondta neki, hogy az első szülött, vagyis én, halva született. Emiatt itt hagytak és árvaházba kerültem. Megtudná magyarázni, hogy ez mégis hogy történt?
- Valóban történt egy ilyen eset és rettenetesen sajnálom a történteket.
- Már semmit sem ér a sajnálkozásával. Csak azt szeretnénk tudni, hogy hogyan történt. -szóltam közbe.A doki felsóhajtott majd közelebb húzódott a számítógépéhez és pötyögni kezdett a billentyűzeten.
- Isabelle Ross, az édesanyjuk neve?
- Igen.-felelte Jeremy.
- Kérhetném a nevüket és a születési dátumot.
- Victor és Jeremy Young, kilencvenöt, december harminc.-fogalmunk sem volt, hogy mi sülhetett ki ebből, de reménykedtünk, hogy értelmes magyarázatot fogunk kapni. Az orvos egy pillanatra ledöbbent majd újra ráncolni kezdte a szemöldökét.
- Ezen a napon három gyermek született. Maguk és egy másik fiú gyermek, aki valóban születés közben elhalálozott, de itt nincsen szó semmilyen kavarodásról. Viszont..várjanak.-az arca hirtelen elkomorodott és jobban a monitorra szegezte a tekintetét.- Itt az áll, hogy a szülők kérésére egyik gyermeküket a Mercy Home For Boys & Girls árvaházba helyezzük át, miszerint szülei anyagi gondok miatt nem tudnák megadni az életéhez szükséges ellátásokat.-a szívem hasogatni kezdett, nem jutottam levegőhöz, a pupilláim kitágultak. Jeremy-re pillantottam. A szája tátva volt, még csak pislogni sem pislogott.
- E-elnézést, hogy mi?-kérdezett vissza halkan.
- Ez biztosan félreértés, hiszen én ilyenről nem tudok.-ebben a pillanatban kopogtak. Engedély nélkül nyitott be, szintén egy ismerős arc. A másik doki az álmomból. Mikor belépett meglepve nézett ránk. A számítógépnél ülő férfi köszönés nélkül hívatta magához.
- Max, te tudsz erről valamit?-felé fordította a monitort, mire a Max nevű férfi olvasni kezdte.
- I-igen, ezt a jelentést én adtam le.
- Hogy mi van?-hirtelen az intelligens orvos eltűnt, és előjött a normális, mindennapi ember.
- Emlékszem, az édesapa kérte, hogy tegyük inkubátorba. Azt állította, hogyha hazaviszik csak rosszabb élete lesz.
- Te hülye marha, és ezért azt mondtad az anyjuknak, hogy az egyikük meghalt?-kezdett el üvöltözni a fotelben ülő doktor.
- Azt mondta, hogy a felesége nem értené meg a dolgot és kénytelen voltam ezt mondani neki.
- Hogy mi van?-pattantam fel a székből.- Az..az apánk kérte meg erre?
- Csak a gyermek jövőjét vette figyelembe.
- A lószart az övét! A sajátját!-kezdtem szinte már én üvöltözni. Jeremy csak ült a székben és nézett ki magából. El sem tudtam képzelni mi játszódhatott le benne, egy ilyen dolog tudtán. Csak annyit láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de semmit sem csinált. Csak hallgatott.- Ezért be is perelhetnénk magát, hogy volt képes ilyet tenni orvos létére?-legszívesebben bemostam volna neki egyet, de türtőztettem magam. Másnak tartogattam az öklömet.
Max semmit sem tudott mondani, csak szégyenkezve nézet a padlót. Úgy éreztem nincs ott több keresni valónk.- Jeremy, gyere.-fogtam meg a vállát. Lassan felállt és elindultunk kifelé. Ahogy távolodtunk, még úgy hallani lehetett az üvöltözést az irodában. Miután az épület elé értünk még jobban elöntött a düh és az első kezembe akadó tárgyat, ami ezúttal egy cserepes virág volt, fogtam és földhöz vágtam.
- A kurva életbe!-kiáltottam nem törődve a többi emberrel.
- H-hogy tehette ezt?-fordult felém sírva Jeremy. A szívem szakadt meg érte.-A saját apám árvaházba dug, csak mert nem volt pénze? Ki képes ilyesmire?
- Csak egy szívtelen fasz, mint amilyen ő. De hidd el, ha rajtam múlik...mindenért megfizet majd, amiért elvett tőlem és anyától.-néztem a szemébe és magamhoz öleltem. Mindketten remegni kezdtünk az idegtől, azonban Jeremy nem mérges volt. Hanem csalódott. És az rosszabb mindenféle dühtől. Azonban én képes lettem volna könnyűszerrel szétrúgni apánk seggét és már nem sok választott el tőle.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése