3.~

Ahogy Ashley mondta még aznap munka után rákerestem a dologra, de semmi értelmeset nem találtam. Betudtam annak, hogy kezdek megbolondulni.
 Éppen lázas keresésben voltam, mikor kopogtak a szobám ajtaján.
-Gyere!-kiáltottam. Anyu lépett be.
-Szia V.- köszönt mosolyogva.
-Hello, anyu.-üdvözöltem,de a tekintetem még mindig a monitoron volt.-Mizu?
-Mindjárt kész a vacsora.-válaszolta és leült az ágyamra. Fürkésző tekintettel nézett a monitorra.-Mit keresgélsz annyira?
-Semmi, nem fontos.-legyintettem.
-Victor.-csak akkor mondja ki a nevem, ha mérges rám vagy ha nagyon kiakar belőlem szedni valamit. Nos, az utóbbi eset állt fenn.
Lassan anyu felé fordultam a székemmel.
-Igen?
-Mit keresgélsz annyira?-ismételte meg a kérdést. Sóhajtottam.
-Rákerestem, hogy pontosan mit jelent az, amit álmodtam.
-Na és mit álmodtál?-kezdett kíváncsivá válni a tekintete így elmondtam neki. Mikor a végére értem az arcán zavartság és döbbentség látszódott.
-De nem találtam semmit, hogy mit jelent.
- Ne haragudj, de én most megyek és befejezem a főzést. Tíz perc múlva várlak a konyhában.-mondta anyu, de szinte már motyogott. Nagyon zavart volt.
-Oké.-válaszoltam és végignéztem, ahogy kilépked a szobámból. Nem értettem ezt az arckifejezést, még nem tapasztaltam ilyet. Illetve egyszer, mikor kiskoromban arról kérdeztem, hogy miért nincs testvérem. Mai napig nem múlt el bennem ez az érzés, mindig is szerettem volna egyet, de a szüleim részéről szóba sem jöhetett. Más szülök ilyenkor azt felelik, hogy mert egyszerűen nem akartak több gyereket, de ők üvöltözni kezdenek és mindenfélét összehordanak. Ezért sem ült még el bennem ez a kérdés.
 Tíz perc múlva lementem a konyhába. A házat betöltötte a sült csirke ínycsiklandozó illata. Azonnal asztalhoz ültem, bár még nem volt megterítve.
-Éhes vagy?-kérdezte anyu mire hevesen bólogatni kezdtem.-Na ha ennyire az vagy, akkor segíts nekem megteríteni, kérlek.-nem akartam ezen veszekedni vele így hang nélkül felálltam és megterítettem. Közben apu is megérkezett. Akár csak én, ő is alig várta, hogy végre együnk.
Pár perc múlva már az asztalnál ültünk és a napunkat meséltük. Mikor anya és apa is elmondta én következtem.
-És neked fiam,milyen napod volt?-kérdezte apu.
-Egész jó. Bár nem volt olyan nagy a forgalom, de azért eltelt.-válaszoltam és levágtam egy darab húst a csontról.
-Ennek örülök.-felelt apu, de az arcán nem látszott az öröm, igaz máskor sem szokott.
Anyu és apu tovább beszélgettek, engem meg belülről nyomasztott az álmom. Apu észre is vette.-Mi a baj, Victor?
-Semmi, csak...-nem bírtam tovább.-Miért nem szeretitek, ha a testvér témáról beszélek? -apa ellökte magától a villát és a fejét fogta. Anya sóhajtozni kezdett és megint kiült az arcára a zavartság és a döbbenet.
-Azt hittem, ezt már egyszer megbeszéltük.-mondta anya.
- Nem akartunk másik gyereket és kész, de ezt minden egyes rohadt alkalommal elmondom!-dühödött be apu, ami részemről egyáltalán nem tűnt normálisnak.
-Chen.-suttogta anyu, de apu nem fejezte be.
-Nem Isabelle, ha te nem tudod neki elmondani akkor majd én!-fordult anyu felé, majd felém.-Mikor te születtél nagyon nehéz időkön mentünk keresztül. Nem volt pénzünk, anyád szüleinél laktunk, és elég volt téged felnevelni, nem akartunk még egy gyereket és idővel is tartottuk magunkat ehhez. Ennyi, és ezt nem akarom még egyszer elmondani!-láttam a szemében a dühöt, miközben beszél. Nem akartam tovább hallgatni, nem akartam tovább nézni az arcát. A villát és a kést a tányérra dobtam és a szobámba mentem. Anyu utánam jött.