- Remélem nem gond, hogy beengedtem.-mosolygott.
- Nem, dehogyis.-feleltem.-Hová mész?
- Úgy döntöttem, hogy meglátogatom a többieket az árvaházban. Emily már biztos hiányol.
- A barátnőd?-kérdezte Cindy.
- Nem, még csak tizenhárom éves.-mosolygott Jeremy majd felhúzta a cipőjét.- Vele voltam a legjobb viszonyban.
- Biztos hiányzol neki.
- Ezt majd nem sokára megtudom. Na, de megyek is. Sziasztok!-intett egy utolsót majd bezárta maga mögött az ajtót.
- Lassan nekem is indulnom kell.
- Most komolyan? Itt laksz a szomszédban, bármikor hazamehetsz.-kezdtem nyavalyogni és átmutattam a szemben lévő házra.
- Éppen ezért jöhetek vissza bármikor. De megígértem anyának, hogy csak átnézek, e helyett itt is aludtam.
- Rendben.-csillant meg egy halvány mosoly az arcomon majd elköszöntem szerelmemtől. A nappaliba mentem, levágtam magam a kanapéra és bekapcsoltam a tévét. Épp, hogy elhelyezkedtem megcsörrent a házi telefon. Sóhajtottam egy nagyot majd a telefonhoz vonszoltam magam.
- Young lakás.
- Mobilt felvenni luxus?-hallottam meg a vonal másik végéről régi jó cimborám, Josh hangját.
- Ki az?-kérdeztem tettetve, hogy nem tudom kivel beszélek.
- Az Atyaságos Úr Jézus, szerinted ki?-elnevettem magam.
- Tudom, hogy te vagy Josh, csak húzom az agyad.
- Már otthon vagy?-kérdezte.
- Ha felvettem a vonalas telefont, akkor gondolom igen, itthon vagyok.-feleltem mire a vonal másik végén pittyegést hallottam. Megszakadt a vonal vagy letette. Megvontam a vállam majd letettem a kagylót, gondoltam majd visszahív. De nem. Nagyjából húsz perc múlva azonban csöngettek. Kénytelen voltam ajtót nyitni én, ugyanis a szüleim már be is vonultak az irodába. Fáradtan lépdeltem az ajtó felé.
-Itthon vagy és nem vagy képes szólni?-vágta rögtön a pofámba a kérdést Josh. Először még fel sem fogtam igazán a jelenlétét, pár másodperc múlva kaptam az agyamhoz.
- Bocs, csak annyira kimerült voltam, meg itt volt Cindy és...
- Cindy? Oké, ha letudtad a Cindy-vel való találkozót akkor öltözz, kiruccanunk.
- Hogy mi van?-néztem rá értetlenkedve.
- Jól hallottad.-felelte a végét elmosolyogva. Tudtam, nem mondhatok neki nemet, így felvettem a cipőmet és a kabátomat majd becsuktam az ajtót.
- Elárulnád, hogy hova megyünk?-kérdeztem, de válaszra sem méltatva ment tovább. Megfogtam a vállát majd elé ugrottam.- Válaszolnál végre?-felsóhajtott.
- A mólóhoz.-felelte mosolyogva és tovább ment. Visszaemlékeztem. A kikötőnél volt egy vidámpark, ahol kölyök korunkban mászkáltunk mindig. Szinte az egész napot ott lógtuk el, de ez megváltozott tizenhat éves korunkban, mikor Josh átmeneti zavarokat élt át. Örültem, hogy újra odamegyünk. Azonban mikor megérkeztünk zárva volt. Végül is megértem, ki az, aki télen szeretne fagyoskodni az óriás keréken vagy bármi máson? Nem sok mindenki. De szerencsénkre nem voltak kapuk, amik megakadályoztak volna minket a bejutásban.
- Emlékszel...mikor egyszer megtetszett neked az egyik csaj és még az óriás kerékre is követted?-nevetett Josh miközben a korlátnál könyökölt és a bámulta a nagy kékséget, ami most inkább szürkésnek tűnt.
- Igen, pedig paráztam.-nevettem én is.
- Kár, hogy már nem vagyunk tizenöt évesek. Akkor minden olyan jónak tűnt.
- Most sem olyan rossz minden. Apropó, hogy vagytok mostanság az anyáddal.
- Úgy ahogy.-vonta meg a vállát.- Már nem tölt órákat az ágyban és végre elkezdett normálisan főzni és takarítani.
- Na és te?
- Ha azon aggódsz, hogy lövöm magam vagy ismét nyugtatóhoz nyúltam akkor megnyugtatlak,nem történt ilyesmi. Teljesen kizártam az életemből az ilyen dolgokat. Elég volt.
- Ezt jó hallani. Bár, azt még jobb lenne, hogy a cigizést és az ivást is kizártad.
- Azért valamit hagyhatnál nekem.-nézett rám felháborodva.- Inni nyilvánosan sosem iszom, csak buliban. És kösz, hogy eszembe juttattad.-előhúzott a zsebéből egy doboz cigarettát, kivett egy szálat és máris füstkarikákat fújt kifelé. Megkocogtattam a vállát és egy táblára mutattam, amin a "TILOS A DOHÁNYZÁS" felirat díszelgett.
- Baszki.-suttogta majd elnyomta.-Most kárba ment egy jó mentolos cigim.
- Mióta szívsz te mentolosat?
- Tegnap óta. Megtetszett a doboza.-mondta és mutogatni kezdte a dohányárú dobozát, amin menta zöld és kék díszítés volt. Elnevettem magam.
- Te sosem változol.-felém fordult.
- Te sem. Mindig is álmodozó voltál és az is maradsz. Sokszor olyan dolgokat csinálsz vagy mondasz mintha nem is te lennél. Mikor kisebbek voltunk az hittem, hogy valami űrlény vagy.-nevetett.- De most komolyra véve a szót. Emlékszem arra az időre, mikor megtaláltad Jeremy-t. Egész nap csak mosolyogtál és folyton jó kedved volt. Mintha egy gyereknek visszaadták volna azt, amit elvettek tőle.-csak bámultam a tengert. Volt benne némi igazság, amit Josh mondott.
- Mert így volt. Tizenkilenc éve elvették tőlem a másik felem és most visszaadták. Most úgy érzem, hogy minden tökéletes.-mondtam és hirtelen megéreztem barátom kezét a vállamon, ahogy lágyan ütögeti azt. Talán túl korán mondtam ki azt, hogy minden tökéletes. Nem gondoltam bele a következményekbe.
*Jeremy POV*
Csöngettem a kapun, mire Katie néni, az én drága volt őrangyalom nyitott ajtót.
- Jeremy!-csillant fel a szeme mire gyorsan magához ölelt.
- Szia Katie néni.-üdvözöltem én is.
- Uram Isten, el sem hiszem, hogy látlak.-mondta és letörölte e könnycseppeket az arcáról.- Megváltoztál!
- Csak a hajam.-helyesbítettem majd beljebb léptem.- Na és hogy vagytok?A többiek?
- Fent vannak. Szóljak nekik?
- Nincs sok időm, de ha szólnál Emily-nek, azt megköszönném.-hirtelen Katie néni örömteli arca komorra váltott és lesütötte a tekintetét.
- Neki nem tudok szólni...
- Csak nem örökbe fogadták?-kérdeztem boldogan, mire megrázta a fejét. A mosoly eltűnt az arcomról. Rosszat, nagyon rosszat sejtettem.- Hol van Emily?
- Pár hónapja akut leukémiát észleltek nála. Azt mondták két hónapja van hátra, de hamarabb elvitte a rák, mint ahogy azt hittük.-a szívem éppen készült megszakadni mikor lerogytam a mellettem lévő padra. Katie néni mellém ült. A könnyeim folyni kezdtek.
Katie néni mellettem ült és a hátamat simogatta.
- Ne haragudj, de mennem kell.-mondtam majd letöröltem a könnyeimet és felálltam.- Mond meg a többieknek, hogy üdvözlöm őket.
- Rendben.-felelte, de addigra én már az ajtó másik oldalán voltam. A temetőbe tartottam, ahol feltett szándékom volt megtalálni Emily sírját. Szerencsére sikerült őt megtalálnom. Szívszaggatóan nézett ki, ahogy egy kis táblára fel volt írva a neve és az a rettenetesen kevés idő, amennyit élt. A kezemet a szám elé kaptam, hogy te törjön ki belőlem a zokogás. Mit sem törődve azzal, hogy havas és sáros lesz a farmerom a sír elé térdeltem majd a márványlapon végighúztam a kezem.
- Annyira sajnálom!-tört elő belőlem végül a zokogás. A lelkiismeret furdalásom belülről marcangolt, amiért nem látogattam meg őt hamarabb.- Bocsáss meg!-sírtam, de nem jött válasz, bármennyire is szerettem volna újra hallani angyali hangját.
Ahogy ott térdepeltem és hulltak a könnyeim vissza emlékeztem a régi időkre, mikor még kicsik voltunk. Annyira szerettük egymást, és annyira védelmeztem őt. Mintha csak a kishúgom lett volna és most, hogy nincs többé a szívem szakadt meg.
Mikor beléptem a házba Victor a nappaliban boldogan cseverészett anyuval. Rögtön látták, hogy valami nincs rendben így Victor felpattant és odajött.
- Jeremy. Mi történt?-akaratom ellenére kezdtek ismét folyni a könnyeim.
- Nem látogattam meg időben.-mondtam dühöngve és már éppen az összeesésre készültem mikor Victor megtartott. Nem bírtam állva maradni ezért lassan leültem a földre, a fejemet ismét a tenyerembe temetve kezdtem sírni.
- Jeremy édesem, mi történt?-jött oda anyu is és simogatni kezdte a hátamat.
- Nem mentem hamarabb, hogy meglátogassam és meghalt. Emily meghalt!-üvöltöttem és tovább folyattam könnyeimet. Éreztem, ahogy anyu átölel. Vissza öleltem, szükségem volt a megnyugvásra és bele kellett törődnöm abba, hogy gyermekkori legjobb barátom nincs többé.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése