77.~

Ismerős hangokat hallottam, melyek a "Hol van", "Basszus, remélem nincs baja"  és a "Szerintem erre lesz" mondatokat képezték. A hangok után Josh-t pillantottam meg. Mikor a sikátorba pillantott csak állt ott, nem igazán tudta felfogni, hogy a sarokban összekuporodó, zokogó srác valóban én vagyok. Még életében nem látott engem magam alatt, főleg nem sírni. Közelebb lépett, hogy tudatosuljon benne, hogy igen, valóban én, Victor vagyok az.
- Itt van!-kiáltott oda a többieknek majd odafutott hozzám.- V! Victor, hallod, minden oké?
- Hol? Victor!-mintha évek óta tűntem volna el, Cindy úgy borult a nyakamba.- Jesszusom, Victor! Drágám, minden rendben?
- Nem.-vallottam be könnyek között mire Cindy azonnal magához ölelt. Közben Dimitri és Jeremy is feltűnt, akik aggódva néztek végig rajtam.
- V!-hallottam meg a bátyám hangját. Nem volt erőm a szemébe nézni, de nem is kellett. Azonnal lehajolt hozzám és ő is átölelt.
- Sajnálom! Annyira sajnálom!-törti ki hirtelen belőlem és zokogni kezdtem. Nem tudtam visszafogni magam, azt hiszem ez volt az a pillanat, mikor előtört belőlem minden elfojtott érzés. Sosem sírtam. Csecsemő koromtól eltekintve egyszer sem tudtam magam elsírni, bármi probléma is ért. A gombóc ugyan megvolt a torkomban, de soha nem tört elő.Elfojtottam magamban, de ezt nem...ezt nem tudtam, képtelen voltam.
- Nem a te hibád.-kezdett ő is pityeregni, majd hirtelen elhúzódott, ahogy meglátta a kezeimet. Azonban pillantásában nem volt semmi elítélő, semmi lenézés. Hanem együttérzés.
- Haza kell vinnünk, nem hagyhatunk itt. Ugye fel tudsz állni?-kérdezte Josh. Bólintottam majd feltápászkodtam. Hirtelen minden erő kifutott a lábaimból és megrogytam. Josh és Dimitri megragadta mind a két karomat és úgy vittek Cindy autójához. Örültem neki, hogy nem kellett gyalogolnom, de azt hiszem nem is lettem volna rá képes.
 Nem volt kedvem, nem akartam visszamenni abba a házba, de annyi erőm nem maradt, hogy megszólaljak. Minden adrenalin és energia tartalékomat kimerítettem az utóbbi fél órában, semmi sem maradt. Csak azt tudtam, hogy fáradt vagyok, fázom, véres a kezem és hogy legszívesebben most azonnal elaludnék.
Anyu még nem volt otthon, Jeremy nyitotta ki a ház ajtaját. Dimitri és Josh a nappaliba vittek, én pedig a kanapéra zuhantam.
- Kösz srácok.-nyögtem, miközben erőtlen testemet szinte a kanapéra dobtam.
- Le kell fertőtleníteni a sebedet.-szólt közbe Cindy.- De először mosd meg a kezed,
-Oké.-bólintottam majd nagy nehezen felálltam és a fürdőbe mentem. A srácok azonnal a segítségemre siettek, de tájékoztattam őket, hogy minden rendben, megállok a lábamon. Amint láttam, hogy a kezemről lecsorgó vér eltűnik a lefolyóban csak akkor fogtam fel a helyzet súlyosságát. Megvertem a saját apámat. Azt az embert, akitől egész húsz évem alatt féltem, akivel nem váltottam egyetlen normális mondatot, aki nem játszott velem kiskoromban, nem olvasott nekem esti mesét, aki nem vitt el engem baseball, foci, vagy bármilyen más meccsre sem, aki nem törődött velem. Azt az embert vertem meg, aki elvette tőlem a fivéremet. És az az ember nem az apám.
 Kézmosás után a nappaliba akartam menni, de láttam, hogy Cindy a szobám ajtaja előtt áll, kezében az elsősegély dobozzal. Szó nélkül indultam felé majd be a szobámba. Leültem az ágyra, ő pedig mellém. Készségesen fogadtam el, hogy ellása a kezemen lévő sérüléseket. A fertőtlenítő iszonyúan csípett, szinte már égetett, de minden jobb lett mikor kötszert tett rá. Szó nélkül tette mindezt, én pedig nem is kényszerítettem, hogy bármi szót is szóljon.
- Köszönöm.-néztem rá mosolyogva. Örömmel látta, hogy végre mosolygok, így ő is visszamosolygott majd adott egy puszit az arcomra és megölelt. A fejemet a nyakához hajtottam. A hátamat majd a fejemet kezdte simogatni, melyből egyértelmű volt, hogy vigasztalni próbált. Sajnálta, iszonyatosan sajnálta a dolgot és nem hitte volna, hogy idáig fajulhatnak a dolgok. Nagy levegőt vettem majd eltávolodtam. Pillantása többet mondott minden szónál majd megfogta a kezemet és lementünk. Josh és Dimitri lenn ült Jeremy-vel.
- Na, megmarad a kezed?-csipkelődött Josh, ami rögtön jobb kedvre derített. Megszoktam Josh csipkelődő modorát, ezért örültem neki, hogy még ilyen helyzetben is hozta a formáját.
- Igen, úgy néz ki.-feleltem majd felmutattam a frissen bekötözött kezeimet. Jeremy széttett lábakkal, összekulcsolt kezekkel ült előttem majd mikor meglátta, hogy őt nézem eleresztett egy félmosolyt és bólintott, miszerint minden rendben lesz.
- Srácok, nézzétek, tudom, hogy nem szeretnétek erről beszélni...-kezdett bele Dimitri.- De tudnotok kell, hogy ha bármiben tudunk segíteni, akkor szóljatok.
- Így van.-tette hozzá Josh.-És Victor..-ezt a gondolatát kifejezetten hozzám intézte.- Tudod jól, hogy milyen sokat jelent nekem, hogy annak idején kihúztál engem a szarból..kétszer is...engedd meg, hogy valahogy én is segítsek nektek.
-Egyszer mindenképp segítened kell majd....de ebben nem tudsz.-húztam félre a bal szájszegletem. Josh is jól tudta, hogy ebbe az ügybe bizony sem sok beleszólása van, csak úgy mint Dimitrinek vagy akár Cindy-nek. De értékeltem az igyekezetüket és megköszöntem nekik.
 Néhány perccel később mindenki távozni készült. Cindy hosszú és együtt érző öleléssel búcsúzott mindkettőnktől, még a fiúk is. Bár, az ő ölelésük nem volt annyira hosszú.
Mikor mindenki elment becsuktam az ajtót, és szembefordultam Jeremy-vel. Egyszerre sóhajtottunk.

76.~

Chen sebeit ellátták, nincs nagyobb baja az arcán lévő zúzódásoktól. Nem mondta el, hogy pontosan mi történt, csak annyit, hogy egy kisebb összetűzésbe került az egyik ismerősével. Feljelentést sem akart tenni.

 A kórteremben csak az infúzió csöpögését lehetett hallani és Chan nehézkes légzést. Anyu a sarokban lévő székben ült, nem volt hajlandó közelebb menni hozzá.

- Mondj valamit. Kérlek, ne csak ülj ott és bámulj.-kérte Chen, de szavai semmit sem értek. Anyám szeméből semmi más nem áradt csak düh és harag. Keresztbe tett lábbal ült, jobb bokáját kezdte rázogatni. Végül megszólalt.

- Csak azért nem verem szét még jobban a pofádat mert a fiam már megtette a magáét.-hangjából semmi más nem hallatszott csak a megvetés és az utálat. Egy csöppnyi sajnálat nem volt szavaiban, mélyen elítélte férjét.

- Isabelle..kérlek..

- Mától kezdve...elfelejtheted a nevemet.-állt fel lassan és közeledni kezdett Chen-hez.-Mint az enyémet, mint a fiaimét. Ahogy felépültél, eltakarodsz a házamból.-már készült sarkon fordulni mikor megtorpant.- Egyet még árulj el. Hogy volt szíved, ezt tenni? A fiaddal, a saját véreddel?

- Nem tudtam, hogy mit csinálok.-nyeldekelt.- Alig volt pénzünk és nem tudtam, hogy hogy fogjuk eltartani a két gyereket mikor még magunkat is alig tudtuk.

- És ezért az a megoldás, hogy árvaházba viteted? Nekem meg azt kell hallanom, hogy meghalt? A fiam?-hangja kezdett erősödni, dühösebbé válni.

- Hülye voltam, megbántam..és nagyon sajnálom.

- A sajnálatod már semmit sem ér Chen. Azt hitted, hogy ezt ilyen egyszerűen megúszhatod? Azt hitted, hogy ha felnő a gyerek nem akarja megtudni, hogy mi is történt vele valójában?

- Tényleg nagyon megbántam.-suttogta miközben anyu szemébe könnyek szöktek.

- Most vesztetted el a családodat. Egy ilyen ember...nem érdemel családot.-lágyabban, de nem kedvesebben szólt anyu Chen-hez. Elgyengült, nem volt képes már kiabálni. Átgondolta a dolgokat és úgy érezte, hogy a szíve szakad meg.- Tartsd magad ahhoz, amit mondtam és ha felépültél, költözz el és hagyj minket békén. Örökre.

-Isabelle...-hiába hívta vissza feleségét már nem ment vissza hozzá. És nem csak a kórterembe.

Egy sikátorban gubbasztottam, nem volt erőm megmozdulni. Csontjaim remegtek, úgy éreztem bármelyik percben eltörhetnek. Mindenem fájt, főleg az öklöm.  Jobban szemügyre vettem. Ujjaimat, tenyeremet, ujjperceimet, körmeimet, mindent. Minden véres volt. Féltem, hogy ez mind apám vére, de aztán észrevettem, hogy néhány helyen a bőröm felszakadt.

 A fejemet a kezeim közé fogtam és úgy kezdtem zokogni. Mintha csak gyomorszájon rúgtak volna, fájdalmaim egyre csak erősödtek. Talán egoista vagyok és túlzásba vittem dolgot. De nem..mégsem. Mindent a családomért tettem. Anyuért és Jeremy-ért. Talán még magam miatt is, amiért elvették tőlem azt, amire a világon a legjobban vágytam. Nem hagyhattam, hogy apám csak egy veszekedéssel megússza az egészet, túl nagy luxus lett volna. Azért tettem, mert tudtam, hogy Jeremy nem lett volna képes kivetíteni rá a dühét, ahhoz túl nagy sokk érte. Őt dobták el, őt hagyták magára és mégis..mégis engem is ugyanolyan sokk ért, mit őt.

 Hirtelen rezgést éreztem a nadrágzsebemben. Olyan váratlanul ért, hogy kissé fölugrottam, szívem vadul kezdett kalapálni. Remegő kézzel nyúltam telefonom után. Nem szóltam bele csak felvettem.

- Victor! Victor, szívem jól vagy?-Cindy hangja visszhangzott a telefonból. Megkönnyebbültem.

- Cindy..-szóltam bele zokogva.

- Édesem...Victor hol vagy?-aggódóan kérdezett, késégbeesés hallatszott hangjában.

- Az utcánk utáni sikátorban.-dadogtam. Kis időre egyedül akartam lenni, de talán vágytam a közelségére. Hogy megnyugtasson, vagy hogy csak lássam. Ezért is árultam el, hogy hol vagyok.

- Azonnal odamegyünk, csak ne menj sehova!-zihálta és letette. Ellöktem magamtól a telefont és tovább sírtam. Legszívesebben üvöltöttem volna, de egy hang sem jött ki a torkomon. Csak vártam, hogy végre értem jöjjenek.

75.~

Mindig is tudtam, hogy apu simlis alak és hogy titkol valamit, de ha valaki egyszer azzal áll elém, hogy a saját fiát eldobta a pénze miatt nem hiszek neki. Kinevetem és kérdőre vonom, hogy mégis hogy képzel ilyet az én apámról? Azonban, ha valaki most áll elém ezzel, hiszek neki.
 Ahogy megláttam a házunk előtt parkoló kocsit gyorsabb tempóra váltottam.
- Victor, mit akarsz csinálni?-kérdezte félve Jeremy, aki a hátam mögött loholt. Nem válaszoltam, csak mentem tovább. Szinte letéptem az ajtót a helyéről, úgy rontottam be a házba. Anyu a nappaliban volt és a laptopján dolgozott.
- Hol van? Hol van az a féreg?-kiabáltam, ügyet sem vetve anyura.
- V, miről beszélsz?-pattant fel anyu, amilyen gyorsan csak tudott és elém állt.- Drágám, mi történt?
- Hol a férjed?-toltam arrébb anyut, aki meglepetten bicegett oldalra.
- Mi ez az ordibálás?-hallottam meg apám hangját, amely csak most tudatosult bennem, hogy milyen undorító. Ahogy megláttam mikor lejött a lépcsőn a szemeim szikrákat kezdtek hányni, kezem ökölbe szorult, vérnyomásom azonnal fölszökött. Önkívületi állapotomban megindultam felé és ahogy elég közel értem hozzá jobb öklömet az arcába csaptam, melynek hatására hanyatt vágódott. Anyu a nevemet kiáltva jött oda Jeremy-vel együtt, hogy hátrébb húzzanak.
- Ezt miért tetted?-rángatta a kezem anyu.
- Ezt érdemli az a féreg, aki eldobja a saját fiát a pénze miatt!-feleltem lihegve. Az adrenalin még mindig tombolt bennem, legszívesebben csak vertem volna, azonban ezt meggátolta bátyám és édesanyám karja.
- Miről beszélsz?-kérdezte anyu szintén kiáltozva.
- Miatta került Jeremy árvaházba! Azt kérte az orvosoktól, hogy mondják azt neked, hogy meghalt mert nem engedted volna, hogy elvigyék!-anyu mindezt tátott szájjal hallgatta végig, Jeremy pedig könnyezve állt mellette.
- Egy gyereket is nehéz volt akkor eltartani, nemhogy kettőt.-Chen a padlón könyökölve mondta, a szája felrepedt. Azonban az volt a legnagyobb hibája, hogy kinyitotta a száját. Ahogy újra meghallottam hangját összeszorítottam a fogaimat és ismét nekiestem. De ezúttal nem tudtak megfékezni. Fájt, nagyon fájt amit tett. Hogy elvette tőlünk a bátyámat és hagyta, hogy tizenkilenc évig egy rohadt árvaházba sínylődjön egy olyan gondolattal, hogy ő senkinek sem kell. Hogy megfosztott engem és anyámat a testvéri és gyermeki szeretettől. Azt akartam, hogy érezze, hogy ez mennyire fáj mindhármunknak.
Az inge gallérját markolva ütöttem az arcát, egyre erősebben. Még visszaütni sem volt képes, érezte tette súlyosságát. Jeremy és anyu a vállamnál fogva próbáltak elhúzni, de nem tudtak. Nem engedtem magam elvinni onnan, meg kellett fizetnie.
- Emlékszel mikor azt mondtad, hogy neked is fáj, hogy meghalt a fiad? És mikor a toronynál azt mondtad, hogy nem leszel többé hülye és hogy szeretsz minket? Emlékszel?-üvöltöttem a képébe, de nem hagytam abba arca eltorzítását.
- V, engedd el! Kérlek!-Jeremy hangja aggodalmat és félelmet tükrözött. A csontjaimig hatolt a kérésére, és ahogy kérte. A szívem a meghasadás szélén volt miatta, így fogtam és elengedtem apám ingét. Jeremy hátrarántott, csak akkor láttam igazán apám arcát. Mozdulatlanul feküdt, de még lélegzett. Arca duzzadt volt és sebek tarkították, melyekből vér csordogált. Majd Jeremy-re és anyura néztem. Ijedtek voltak, még soha nem láttam így őket. Aztán én is megijedtem. Megijedtem attól, hogy mit váltott ki belőlem a családom iránti szeretetem. Megijedtem attól, amit tettem apámmal. Megijedtem magamtól.

A kezeim véresek voltak, apám vére tapadt rájuk. Anyám csak állt mellette, nem volt hajlandó lehajolni hozzá. Tudta, hogy igazam van, különben soha nem emeltem volna kezet apámra.

Nem tudtam tovább ott maradni, el kellett mennem.

- Victor!-kiáltott utánam Jeremy, és utánam szaladt, de ahogy látta, ahogy egyre jobban rohanok úgy érezte, hogy nem érhet utol.

- Hová ment?-kérdezte idegesen anyu.

- Nem tudom.-felelte Remy majd a telefonja után nyúlt.- Felhívom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni, kitudja mi történhet vele.

*Jeremy POV*

Akármennyire is fájt apám tette nem hagyhattam, hogy az öcsém egyedül legyen most ilyen állapotban. Nem tudtam volna megbocsátani magamnak, ha bármi baja is történni fog miattam.

 Éppen hívtam volna Josh-t, mikor anya közelebb lépett.

- Tényleg ezt tette veled?-fogta két tenyerébe az arcomat és úgy nézett a szemembe. Hallgatásomat igennek vette majd magához ölelt.- Annyira sajnálom.

- Te nem tehetsz róla.-nyugtattam meg.- De most fel kell hívnom a srácokat, hogy segítsenek megkeresni Victort, kitudja, hogy hova mehetett.-anyu szó nélkül egyezett bele én pedig bepötyögtem az utolsó számot is a telefonomba. A második csörgés után Josh felvette.

- Igen?!

- Josh, szükségem lenne a segítségedre.

- Mond, mi történt?-remegett meg kissé a hangja.

- Victor...

Még néhány telefonhívás és mindenki a házban termett. Közben Chanért-nem voltam képes apunak szólítani- mentő jött. Anyu kénytelen volt vele menni, így rám maradt a ház.

Dimitri és Josh feszülten álltak előttem.

- Bökd már ki, hogy mi történt!-nyaggatott Josh, ugyanis a telefonban nem mondtam el mindent.

- A lényeg, hogy Victor eltűnt, és fogalmam sincs, hogy hová mehetett. Muszáj megtalálnunk, amilyen állapotban van...

- Milyen állapotban? Jeremy, kérlek mindent mondj el, így nem tudunk segíteni.-szakított fél Dimitri. Nagy sóhaj hagyta el a számat és belekezdtem. Mindent elmondtam az elejétől a végéig. Ahogy a végére értem a fiúk csak sóhajtottak egyet és sajnálkozni kezdetek.

- Cindy-nek szóltál?

- Nem...nem akartam felzaklatni.-feleltem.

- A barátnője, mégis csak tudnia kell róla.-mondta Dimitri.

- Rendben, akkor felhívom.-már a telefonomért nyúltam volna mikor csöngettek. Összenéztünk a srácokkal.

- Most szórakoztok?-nézetem rájuk és az ajtóhoz siettem. Cindy mosolyogva és kíváncsian állt az ajtó előtt.

- Sziasztok! Mi ez a dzsembori?-mosolygott, mit sem sejtve a történtekről.

74.~

Másnapra beteget jelentettem és otthon maradtam. Jeremy csak hétfőn kezdett, így végre ma elmehettünk a kórházba.
Reggel, ahogy kinyitottam a szemem az első ember, akit megpillantottam Jeremy volt. Az ajtófélfának támaszkodva, a pizsamanadrágjába dugott kézzel állt.
- Mióta állsz itt?
- Csak most jöttem ide.-nem akartam kertelni, rögtön a lényegre tértem, tudtam, hogy miért jött ide.
- Felkészültél?-még ha kicsit vonakodva is, de bólogatni kezdett.
- Pihenj még egy kicsit, később még beszélünk.-felelte és a szobájába ment. Nem tudtam visszaaludni, így felálltam és a konyhába mentem. Anya épp a konyhában itta a kávéját.
- Még nem mentél el?-kérdeztem és a hűtőhöz mentem, hogy kivegyem a narancslevet.
- Tíz perc múlva indulok.-felelte, én pedig éppen készültem, hogy meghúzzam a doboz tartalmát mikor rám szóltak.-Pohár!
- Bocs.-sütöttem le a szemem majd egy pohárért nyúltam.
- Jobban vagy?
- Igen, sokkal. Nem tudom mi lelt tegnap, még soha nem lettem ilyen hirtelen beteg. De már semmi bajom.-ittam meg a narancslevet.
- Rendben, de ami azt illeti megyek is.-nézett rá az órájára majd felállt. A nappaliba ment, hogy felvegye a táskáját és a kocsikulcsot.- Szia drágám, lehet nem sokára jövök.-adott egy puszit.- Apropó, majd mondjátok el, hogy mit mondtak a kórházban. Szívem szerint én is mennék, de dolgoznom kell.
- Honnan tudod, hogy ma megyünk?
- Jeremy mondta.-mosolygott majd intett egy utolsót és elindult. Én ittam még egy pohárkával majd felmentem.

*** 

-Mennyi idő, mire a kórházhoz érünk busszal?-kérdezte Remy miközben a buszmegálló felé igyekeztünk.

- Nagyjából húsz perc.-feleltem.

- Kellene már egy jogsi, nem gondolod?

- Ezt én is kérdezhetném tőled.-néztem rá szemöldök felhúzva. Elmosolyodott.
- Azt hiszem, még nem állunk rá készen.-nevetett, amivel abszolút egyetértettem.
Úgy látszik elnézhettem a busz indulását, ugyanis mikor odaértünk épp akkor indult a busz. Szerencsére még elértük és hely is akadt. Ahogy leültünk az emberek kissé meglepetten néztek meg minket, mintha még soha nem láttak volna ikreket, de a tekintetüket elkerülve kezdtem bámulni a mellettünk elsuhanó várost. Azonban még így sem tudtam nem tudomást venni Jeremy-ről, ahogy a jobb lábát rázogatta és a körmeit rágta.
- Ne idegeskedj.-próbáltam nyugtatni.
- Kicsit izgulok.-sóhajtott egy nagyot és kis időre abbahagyta a lábrázást. Viszont mikor megérkeztünk a kórház elé végleg abbahagyta és levegővétel nélkül kezdte bámulni az épültet.
- Felkészültél?-fogtam meg a vállát. Kisebb sóhaj hagyta el a száját.
- Igen.-bólintott. A lépcsőn lassan haladtunk majd beléptünk az épületbe. Már az undorítónak ható gyógyszerszag azonnal megcsapta az orrunkat, nem is beszélve a zsibongásról.
- És..hogyan tovább?-kérdezte.-Basszus, nem kérdeztük meg anyut, hogy ki volt a szülésorvosa. Nem kellene felhívni?-körülnéztem és egy kis időre megállt bennem az ütő. Az az orvos, akit az álmomban láttam éppen előttünk kezdett beszélgetésbe egy nővérrel.
- Nincs rá szükség. Gyere.-biccentettem az orvos felé majd gyorsan elé siettem, mielőtt elment volna.- Elnézést. Doktor úr!
- Jó napot, miben segíthetek?-az arca ugyanolyan volt, mint az álmomban. Negyven körüli, kissé ráncos, barna szemű, fekete hajjal. Eléggé kedvesnek hatott.
- Nem tudom, hogy emlékszik-e rá, de maga volt az édesanyánk szülésorvosa kilencvenötben. Isabelle Ross.
- Dereng egy név, de nem értem, hogy mit akarnak ezzel.-Jeremy elém furakodott és a mondandójába kezdett.
- Anyánk ikreket szült, de azt mondták neki, hogy az egyikünk meghalt. De nem, hiszen itt vagyok, viszont emiatt árvaházba dugta és ez a maguk hibája..-az orvos érthetetlenül nézett ránk a mellkasán keresztbe tett karokkal.
- Jöjjenek az irodámba.-intett mi pedig követni kezdtük. Ahogy beértünk a hófehér, négy fal közé azonnal helyet foglaltunk az asztal előtt lévő két székben. Az orvos mintha zavarban lett volna, kétszer is nekiment a székének míg végül helyet foglalt. Azt vártuk, hogy megszólaljon. Nagyot nyelt, végül ránk nézett.
- Nos..kérem mondják el, hogy mi is történt pontosan.-egymásra néztünk Jeremy-vel végül bólintott, hogy ő szeretné elmondani.
- Tizenkilenc évvel ezelőtt anyánk itt szült meg minket. Azonban valaki azt mondta neki, hogy az első szülött, vagyis én, halva született. Emiatt itt hagytak és árvaházba kerültem. Megtudná magyarázni, hogy ez mégis hogy történt?
- Valóban történt egy ilyen eset és rettenetesen sajnálom a történteket.
- Már semmit sem ér a sajnálkozásával. Csak azt szeretnénk tudni, hogy hogyan történt. -szóltam közbe.A doki felsóhajtott majd közelebb húzódott a számítógépéhez és pötyögni kezdett a billentyűzeten.
- Isabelle Ross, az édesanyjuk neve?
- Igen.-felelte Jeremy.
- Kérhetném a nevüket és a születési dátumot.
- Victor és Jeremy Young, kilencvenöt, december harminc.-fogalmunk sem volt, hogy mi sülhetett ki ebből, de reménykedtünk, hogy értelmes magyarázatot fogunk kapni. Az orvos egy pillanatra ledöbbent majd újra ráncolni kezdte a szemöldökét.
- Ezen a napon három gyermek született. Maguk és egy másik fiú gyermek, aki valóban születés közben elhalálozott, de itt nincsen szó semmilyen kavarodásról. Viszont..várjanak.-az arca hirtelen elkomorodott és jobban a monitorra szegezte a tekintetét.- Itt az áll, hogy a szülők kérésére egyik gyermeküket a Mercy Home For Boys & Girls árvaházba helyezzük át, miszerint szülei anyagi gondok miatt nem tudnák megadni az életéhez szükséges ellátásokat.-a szívem hasogatni kezdett, nem jutottam levegőhöz, a pupilláim kitágultak. Jeremy-re pillantottam. A szája tátva volt, még csak pislogni sem pislogott.
- E-elnézést, hogy mi?-kérdezett vissza halkan.
- Ez biztosan félreértés, hiszen én ilyenről nem tudok.-ebben a pillanatban kopogtak. Engedély nélkül nyitott be, szintén egy ismerős arc. A másik doki az álmomból. Mikor belépett meglepve nézett ránk. A számítógépnél ülő férfi köszönés nélkül hívatta magához.
- Max, te tudsz erről valamit?-felé fordította a monitort, mire a Max nevű férfi olvasni kezdte.
- I-igen, ezt a jelentést én adtam le.
- Hogy mi van?-hirtelen az intelligens orvos eltűnt, és előjött a normális, mindennapi ember.
- Emlékszem, az édesapa kérte, hogy tegyük inkubátorba. Azt állította, hogyha hazaviszik csak rosszabb élete lesz.
- Te hülye marha, és ezért azt mondtad az anyjuknak, hogy az egyikük meghalt?-kezdett el üvöltözni a fotelben ülő doktor.
- Azt mondta, hogy a felesége nem értené meg a dolgot és kénytelen voltam ezt mondani neki.
- Hogy mi van?-pattantam fel a székből.- Az..az apánk kérte meg erre?
- Csak a gyermek jövőjét vette figyelembe.
- A lószart az övét! A sajátját!-kezdtem szinte már én üvöltözni. Jeremy csak ült a székben és nézett ki magából. El sem tudtam képzelni mi játszódhatott le benne, egy ilyen dolog tudtán. Csak annyit láttam, hogy könnyek szöknek a szemébe, de semmit sem csinált. Csak hallgatott.- Ezért be is perelhetnénk magát, hogy volt képes ilyet tenni orvos létére?-legszívesebben bemostam volna neki egyet, de türtőztettem magam. Másnak tartogattam az öklömet.
Max semmit sem tudott mondani, csak szégyenkezve nézet a padlót. Úgy éreztem nincs ott több keresni valónk.- Jeremy, gyere.-fogtam meg a vállát. Lassan felállt és elindultunk kifelé. Ahogy távolodtunk, még úgy hallani lehetett az üvöltözést az irodában. Miután az épület elé értünk még jobban elöntött a düh és az első kezembe akadó tárgyat, ami ezúttal egy cserepes virág volt, fogtam és földhöz vágtam.
- A kurva életbe!-kiáltottam nem törődve a többi emberrel.
- H-hogy tehette ezt?-fordult felém sírva Jeremy. A szívem szakadt meg érte.-A saját apám árvaházba dug, csak mert nem volt pénze? Ki képes ilyesmire?
- Csak egy szívtelen fasz, mint amilyen ő. De hidd el, ha rajtam múlik...mindenért megfizet majd, amiért elvett tőlem és anyától.-néztem a szemébe és magamhoz öleltem. Mindketten remegni kezdtünk az idegtől, azonban Jeremy nem mérges volt. Hanem csalódott. És az rosszabb mindenféle dühtől. Azonban én képes lettem volna könnyűszerrel szétrúgni apánk seggét és már nem sok választott el tőle.

73.~

-Mi? Hogyhogy van munkát?-kérdezem elképedve.

- Ma a városban járkáltam és megláttam egy hirdetést, miszerint felszolgálót keresnek kávézóba. Elmentem és hát..-tárta szét a karjait.- Megkaptam, hétfőn kezdek.

- Ez tök jó, örülök neki.
- Hát még én. És már ideje volt, eddig úgy éreztem magam, mint egy élősködő. De így, hogy saját keresetem lesz sokkal jobban érzem magam.-az arcán látszott a megkönnyebbülés és valahol megértettem, hiszen én is hasonlóképpen éreztem volna. Ahogy álltam előtte elkapott a rosszullét. A fejem még inkább hasogatni kezdett és émelyegtem, nem tengett túl bennem jóllét.
- Totál megértelek, de ha nem haragszol ledőlök, mert mindjárt eldőlök itt előtted.
- Menj, persze, de kérdezni is akartam, hogy mit keresel itthon ilyen hamar?
- Muszáj volt otthagynom a munkát, nem bírtam tovább.-fogtam meg a fejem, amit úgy éreztem mindjárt leesik a nyakamról.
- Ha bármi van szólj .-fogta meg a vállam én pedig egyetértően bólintottam és felandalogtam a lépcsőn. A szoba ajtaját kinyitva úgy éreztem összeesek és szó szerint beestem az ágyba. A testem elnehezedett, csakúgy mint a szemem. A kényelem elnyomott és a puha párna hatására nem bírtam nyitva tartani a szemem. Elaludtam.
Gyógyszer illat. Telefon csörgés. Emberek zajongása. Mintha a hordaágy kerekeinek csikorgását hallottam volna. Lassan kinyitottam a szemem. Egy kórház. Hogy mi? Mit keresek én egy kórházban? Méghozzá egy kórteremben. Nem tudtam mit keresek itt, szerettem volna valakit megkérdezni erről. Felálltam az ágyról és elindultam a kijárat felé, de sehol sem találtam. Egy nő jött velem szemben, így gondoltam megkérdezem tőle. merre találom a kijáratot. Azonban mikor megszólítottam, az egyszerűen elhaladt mellettem. Próbálkoztam még párszor, de mind így tett. Már feladtam mikor egy orvos állt meg előttem. Egyenesen a szemembe nézett. Végül megszólított.
- Victor?
- I-igen.-feleltem tétován.
- Jöjjön utánam.-hátat fordított nekem és elindult. Reméltem, hogy a kijárt felé vezet, de helyette egy újabb kórteremben kötöttem ki. Ahogy beléptem két csecsemő feküdt az ágyon. Két kisfiú. Az egyiknek ázsiai vonásai voltak, a másiknak semmilyen ismertető jegye nem volt. Nem rég születhettek. Nem értettem a dolgot. Azonban, ahogy jobban megnéztem őket feltűnt valami. Az egyikük nem lélegzett. Az ismertetőjegy nélküli. Épp, hogy megérintettem volna két orvos jött be, de semmit sem tettek, csak sugdolóztak. Majd az egyik felemelte a látszólag halott gyermeket és kivitte, a másik pedig ott maradt a másik kicsivel. Követni kezdtem az orvost, aki egy szobába vitte a kisfiút és átadta őt egy nővérnek, majd egy újabb kórterembe ment. Egy nő feküdt az ágyon aztán ahogy az orvos elé állt, zokogni kezdett. Nagyon ismerős volt, mintha már láttam volna. Azonban mikor közelebb mentem megdöbbentem.
- Anyu?-ahogy kimondtam minden elhomályosult és a nevemet kezdtem hallani. Valaki szólongatott.
- Victor...Victor szívem ébredj.-a lágy hang hatására szaporán kezdtem pislogni és végül kinyitottam a szemem. A víz kivert, remegtek az ujjaim. Cindy ült előttem.- V, minden rendben?
- Hogy mi? Ja..persze, minden oké.-dadogtam közben a hajamat simítottam hátra. Cindy nem hitt a szavamnak, így megérintett a homlokomat.
-Neked lázad van.-sóhajtott.-Mindjárt hozok valamit.-mondta, azzal kiment a konyhába. A víz kivert, így kénytelen voltam levenni a rajtam lévő pulóvert, ami alatt csak egy trikó volt, viszont még így is izzadtam.

Cindy egy pohár vízzel és pirulákkal tért vissza.-Ezt vedd be és nem sokára jobban leszel.-nyújtotta át a dolgokat, én pedig bevettem a rémes ízű gyógyszert és lehúztam a pohár vizet. Végigsimított a homlokomon és rám mosolygott.-Jól van.-suttogta.
- Jó, hogy itt vagy.-mosolyogtam én is.
- Jeremy mondta, hogy rosszul vagy, így gondoltam átjövök.
- Hány óra van?
- Nem sokára öt.-csaknem négy órát aludtam. Szaporán kezdtem venni a levegőt és még mindig izzadtam. Nem tudtam mire vélni az álmot.- Victor, mi a baj?
- Olyan furcsát..álmodtam.
- Mit?
- Egy kórházban voltam, ahol volt két csecsemő. Az egyik halott volt, de nem tettek vele semmit csak átadták egy nővérnek, aztán közölték egy nővel, hogy a gyermeke meghalt. Anya volt az a nő.-meséltem.
- É-és ki volt a gyermek?
- Nem tudom. De amelyik életben volt, az Jeremy.
- Honnan tudod?
- Nem tudom..de érzem. Összecserélték őket vagy ami rosszabb, hogy direkt mondták anyának, hogy meghalt.-Cindy tétován nézett rám, nem tudott vagy nem akart erre mit válaszolni.-Nem várathat magára a dolog...muszáj minél hamarabb kideríteni, hogy mégis mi a franc történt, hogy miért szakítottak szét egy családot.
- Nem tudom, hogy mit jelent az álmod, de tudnod kell, hogy mindenben mellettetek állok és mindenben segítek, amiben csak tudok.-mosolygott és pedig közelebb hajoltam hozzá és megöleltem.
- Köszönöm.-suttogtam és csókot leheltem a homlokára. Holnap mindenre fény derül. Még ha minden megváltozik egy életre is.

72.~

Jeremy a városban járkált, mikor felkeltette az érdeklődését egy hirdetőtábla, melyen egy "felszolgálót keresünk kávézónkba" felirtat díszelgett. Közelebb lépett, hogy jobban szemügyre vehesse. Nem állt rajta egyéb csak a felhívó szöveg, és egy cím. Leszakította a cetlit és úgy indult tovább. Gondolkodóba esett. Olyan rég óta keres már munkát és most épp kapóra jön egy. A kávézó nem volt messze, így úgy döntött, hogy megpróbálkozik a dologgal. Mikor elé ért nézelődni kezdett. Barna árnyalatú épület volt, egy gőzölgő csésze kávés logóval, amelyen a "Coffee" felirat díszelgett. Szüksége volt állásra, szüksége volt saját pénzre. Egy ideig csak állt és az körmeit kapargatta végül kihúzta magát és közelebb ment. Érkeztét egy kis csengő jelezte, ahogy belépett az ajtón.

A körmeimet rágtam miközben a laptopon lévő adatokat néztem. Észre sem vettem, de a hüvelyujjamon lévő körmöt szinte tövig lerágtam. Ezt akkor kezdtem érezni mikor szinte égett a bőröm és húsom, így gyorsan elkaptam azt a szám elől. Minden porcikám kívánta már, hogy otthon legyek és a Dimitri látogatása utáni idő eléggé unalmas volt. Mintha lázas lettem volna egyszer hol fáztam, hol melegem volt. A fejem sajgott, mintha ezernyi kis emberke dobolt volna rajta egyszerre. Egyszerűen nem érdekeltek a továbbiak csak hazaszerettem volna jutni. Fogtam, lezártam a laptopom, eltettem minden papírt, kezembe vettem a kabátom és az eladótérbe mentem, Josh csodálkozva nézett végig rajtam, ahogy elhaladok mellette.
- Hát te?
- Nem érzem jól magam, muszáj hazamennem.-feleltem szinte már suttogva.- Remélem nem gond.
- Hát, nem is nézel kis fényesen..-húzta félre a szájszegletét és úgy nézett végig rajtam.- Menj csak, nehogy itt összeokádd az árut.
- Kösz.-erőltettem az arcomra egy mosolyt és elhagytam a boltot. Ahogy kiléptem az utcára a hideg kezdte mardosni az arcomat, így kénytelen voltam a kabátom nyakába bújtatni fél arcom. Tíz perc mire a buszmegállóhoz értem és öt mire a busz is megérkezik. Hogy ne kelljen az utca zajait hallgatnom egyszerűen csak headsetet dugtam a fülembe, melyből nem sokára a kedvenc dalaim kezdtek szólni. Mikor megérkezett a tömegközlekedési eszköz jegyet váltottam és helyet foglaltam az ablak mellett. Már éppen indultunk volna mikor az utolsó másodpercben lépett fel egy lány. Vörös, vállig érő haja roppant egyenes volt, egyetlen görbület sem volt benne. Arca nagyon ismerős volt, bár nem ismertem vörös hajú lányt. Azonban mikor megfordult felismertem. Ashley! Utoljára még barna hajjal láttam, pár hónappal ezelőtt. Eléggé meglepett, hogy látom, de amit azt illeti ez az ő részéről sem volt más.
- Victor!-nézett felém csillogó szemekkel. Nem tudtam egyebet tenni, csak felé inteni.- Leülhetek?-a bunkóság nem tartozott a szokásaim közé, ezért ezt ez esetben is elvetettem.
- Persze.-mutattam a mellettem lévő üres helyre, ő pedig azonnal le is ült. Kissé feszült volt köztünk a légkör, mivel nem terveztem beszélgetést azzal a személlyel, aki csak úgy megcsalta a legjobb barátomat, még ha a másik legjobb barátom is volt.
- Tudom, hogy haragszol rám.-hallottam meg végül. Becsuktam a szemem és vettem egy nagy levegőt.
- Ugyan miért haragudnék?
- A Josh-al tett dolog miatt.-nem néztem rá, de így is láttam, hogy lehajtott fejjel beszélt. Nem mert rám nézni.
- Ez nem az én dolgom.-feleltem egyszerűen, de nem tudtam megállni, hogy ne tegyek még hozzá valamit.- De tény, hogy szemétség volt és ezért persze, hogy neheztelek. Hiszen a legjobb barátommal tetetted. Nem is értem, hogy miért csináltad...egyszerűen...nem tudtam elképzelni, hogy te ilyen lennél.
- Mégis milyen?-hangjában dühöt éreztem, mintha neki esett volna rosszul, amit az imént mondtam.
- Akinek nem elég egy férfi, olyan. És még szépen fejeztem ki magam.-feleltem épphogy befejezte a kérdését.
- Nincs rá szükségem, hogy még te is kioktass..
- Akkor miért ültél le mellém?-kérdeztem és válaszát meg sem várva felálltam és leszálltam a következő megállónál. Még mennem kellett volna egy darabig, de ha tovább maradok nem tudom türtőztetni magam, hogy ne vágjak rosszabb és durvább dolgokat a fejéhez. Még ha hideg is van, az arcomat szél csípi, fáj a fejem...akkor is inkább így megyek haza, minthogy egy olyan személy társaságában, akit a hátam közepére sem kívánok.
Az idő hamar telt, ahogy egyre csak szedtem a lábam hazafelé. Ahogy befordultam az utcánkba boldogság töltött el, hogy már csak pár lépés és otthon vagyok. Már majdnem a házunknál voltunk mikor megkaptam az első üdvözlésem. Kevin, Cindy kutyája, már messziről kiszúrt és ugatni kezdett. Nem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá és simogassam meg, így mielőtt még bementem volna a házunkra, átfutottam az út túloldalára és üdvözöltem Kevint.
A házba való belépésem utána rögtön Jeremy üdvözölt.
- Hello Remy!
- V, V, képzeld!-állt elém csillogó tekintettel, mosolyogva.
- Mit?
- Van állásom!