81.~ (Befejezés)

Futottam. Csak futottam és futottam, talán egy vonatot akartam elérni, de ahogy a pályaudvarra értem a vonat elment. Éppen hogy beláttam az utolsó ablakon, ahol magamat láttam integetni. Ugyan az a haj, arc, szem, vonások. Mintha csak tükörbe néztem volna. Azonban ahogy eltűnt a vonat a szemem elől hirtelen a szemem magától kinyílt. Először minden olyannak tűnt, mint amilyennek lenni szokott, mintha csak egy szokványos vasárnap reggel lenne, de nem.
 Tizenegy óra lehetett, de még mindig a párnán pihentettem a fejem mikor nagyot sóhajtottam. Ma elköltözik a bátyám, gondoltam magamban majd lassan felültem az ágyon. Megdörzsöltem a szemeimet és ásítottam egy nagyot. Végigsimítottam a tarkómon és elgondolkodtam. Tudatom alatt végig Jeremy költözésére gondoltam, még álmomban is visszaköszönt ez a tény. De ez ellen semmit sem tudtam tenni ezért fogtam magam és tehetetlenül lementem a konyhába. Ahogy leértem két ragyogó, de álmos szempár köszönt vissza, kissé elaludt arccal, melyet szőke, szinte már arany árnyalatú haj határolt.
- Reggelt öcskös!-köszönt rám teli szájjal miközben müzlit ropogtatott. Elmosolyodtam.
- Neked is Remy!-üdvözöltem én is majd leültem vele szemben az asztalhoz.- Anyu?
- Alszik. Nem akartam felkelteni, ezért én magam csináltam reggelit.- körülnéztem az asztalon és nem láttam mást csak egy üveg tejet és egy csokis gabonapelyhes dobozt.
- Megerőltethetted magad.-nevettem.
- Hát jobb, mint a semmi.-vágott vissza majd az előttem tátongó üres asztalrészre tekintett. Ekkor tudatosult bennem, hogy éhes vagyok.
- Van még abból a csokis müzliből?-kérdeztem majd szó nélkül átadta a dobozt. Felálltam, kivettem egy tálkát a szekrényből majd visszaültem. Ahogy megvoltam a pehely kiöntésével a tejért nyúltam, azonban mikor a kiöntésére került volna a sor megdöbbenve tapasztaltam, hogy mindössze csak egy kortynyi tej maradt. Jeremy nevetésben tört ki arcom láttán.- Hát jó...-mondtam és enni kezdtem a száraz, alig tejes gabonapelyhet.
 Alig kezdtem el enni lépteket hallottam az emeletről. Anyu fölkelt.
- Jó reggelt.-köszöntött minket jókedvűen mire mi is üdvözöltük. A kávégéphez ment, ami pillanatok alatt friss, gőzölgő kávét adott ki magából. Ahogy kivette a gép alól a kis csészét a tejért nyúlt volna.
- Elfogyott.-szólalt meg Jeremy miközben bekapott még egy kanál müzlit.
- Oh...úgy is mennem kell boltba szóval útba esik.
- Anya! Jut eszembe...nincs itthon nagy kartondobozunk?-kérdezte Jeremy mire anyára lesújtott a felismerés, miszerint ma a fia elköltözik.
- Oh..de, de, azt hiszem van a padláson.-felelte letörten.
- Király! Akkor ha nem bánjátok én el is megyek megnézem. Nem sokára idő van.-mutatott a képzeletbeli órájára a csuklóján majd felállt és elment. Anyuval szó nélkül egymásra néztünk, de mintha csak értettük volna egymás gondolatát, felsóhajtottunk.
 Úgy döntöttem, hogy utána megyek.
- Victor! Nem akarsz feljönni?-hallottam meg hangját miközben a padlás alá álltam.
- Nem kösz! Elég horror filmet láttam már, nem kell hogy valami fenn elkapja a seggem!-halk kacagást hallottam majd Jeremy-t is megpillantottam egy papírdobozzal a kezében.
- Ez tökéletes lesz.-felelte majd a bezárta a padlás bejáratát és a szobájába ment. Követtem. Nem akartam tovább firtatni ezt a dolgot ezért hát magam mögött hagytam és tovább léptem.
- Segítsek?
- Igen, az jó lenne.-mosolygott majd elkezdtem bepakolni a dobozba a holmikat. Egy fényképezőgép, néhány fénykép, laptop, még néhány ruhadarab és apró kis csecsebecsék, amiket eddig nem igazán láttam. Természetesen az Emily-től kapott kis oroszlán plüss is bekerült a dobozba. Jeremy a ruháit kezdte pakolni abba a táskába, amellyel idejött.- Tudod, ez sokat jelent nekem.
- Mégis mi?
- Hogy mellettem álltok. Te is és anya is. Hogy segítetek nekem ebben. Ebben az egészben.
- Ez természetes, hiszen szeretünk és...tudjuk milyen rossz ez most neked és hogy szeretnél ezen túllépni. -magyaráztam. Azt is tudjuk, hogy ha marasztalunk talán magadba fordulsz és minden csak rosszabb lesz. Hogy időre van szükséged és ezt megértjük. Az elején teljesen elleneztem, de aztán rájöttem, hogy a te érdekedben kell ezt a lépést megtenni. És ha ez neked jó...akkor nekünk is.-próbáltam mosolyogni, de mélyen, legbelül legszívesebben elsírtam volna magam, még ha ezzel a méltóságom is odavész.
Jeremy megkönnyebbülten hallgatta végig, amit mondtam, rám mosolygott és tovább folytattuk a pakolást.

A főbérlővel egy óra tájt beszélte meg a beköltözést ezért mikor készen lettünk a pakolással a holmikat a nappaliba hordtuk. Anyu még nem ért vissza a vásárlásból így a nappaliban maradtunk.
Csöngettek. Kíváncsian mentem ajtót nyitni mikor örömmel láttam, hogy Cindy az. Hirtelen bűntudat fogott el, ugyanis az utóbbi időben nem igazán beszéltem vele, folyton csak magammal és a költözködéssel voltam elfoglalva. Szó nélkül magamhoz öleltem, amit szerencsémre viszonzott. Fejét a nyakamhoz hajtotta és szorosabban ölelt magához.
- Olyan jó, hogy itt vagy.-súgtam és tovább öleltem.
- Khm..srácok...ez cuki, de én itt éppen költöznék...szóval....-Jeremy felszólalására eltávolodtunk egymástól és beljebb léptünk.
- Hogyhogy eljöttél?-kérdeztem.
- Jeremy említette, hogy ma költözik és szerettem volna elköszönni. Tudom, hogy Chicago-ban marad, de akkor is.-felelte.
- Nem sokára indulunk csak anyára várunk.-mondta Jeremy majd leült a kanapéra.
Alig tíz perc várakozás után anyu befutott, bepakoltunk a kocsiba és elindultunk Jeremy új lakása felé. Első benyomásra egészen nyugodt környéknek tűnt és ezt a véleményemet tartottam akkor is mikor beléptünk a lakásba. Bútorozott, világos lakás volt, szépen berendezve, egy szoba konyhával. Megkockáztatom, hogy egy igazi legény lakás, ami tökéletes lesz a bátyámnak.
- Hát...itt volnánk.-sóhajtott Jeremy majd körbenézet
- Köszönöm, hogy segítettetek elhozni a holmijaimat. És...mindent köszönök. Anya...-fordult anyu felé, aki sírva fakadt és úgy kezdte ölelgetni.- Nem válunk el végleg és egy városban maradunk, de akkor is nagyon hiányozni fogsz.
- Tizenkilenc évig vártam rád és most újra itt hagysz.
- Mindig itt leszek és nem csak képletesen.-kezdett Jeremy nevetni.- Szinte mindennap találkozhatunk. Csak úgy mint veled.-fordult Cindy felé, aki szintén szó nélkül ölelte meg.- Vigyázz Victor-ra.-súgta a fülébe, de hallottam minden szót.
- Te pedig magadra.-mosolygott Cindy és engedett az ölelésből. Én következtem.
- Most jön a nyálas rész?-kérdeztem nevetve, de belül egyáltalán nem nevettem. Ahogy álltam előtte és néztem rájöttem, hogy mennyire hasonlítunk, de mégis különbözünk. Kívülről teljesen egyformák vagyunk, de belülről...már nem vagyunk két tojás. Én soha nem tettem volna meg ezt a lépést mint ő, inkább megbolondultam volna azzal a tudattal, hogy apám eldobott akkor is abban a házban maradtam volna. Én soha nem tudtam volna olyan nyugodt maradni mint ő, mikor apánkkal néztünk szembe egymással. Jeremy egész életében bezárkózott, nem volt képes szembenézni a világgal, szerintem még önmagával sem. De egy nap kitört a korlátok közül és elindult, hogy megtudja az igazat.
 Közelebb lépett hozzám.
- Mindent köszönök. Mindent.-  nem válaszolhattam azt, hogy nagyon szívesen ezért inkább feltettem egy kérdést, ami a mai napig nem jutott eszembe.
- Honnan tudtad, hogy van egy öcséd?-elmosolyodott.
- Az árvaházban Katy néni mindig csak egy mesét mesélt nekem, amiben egy testvérpár szerepelt. Hogy el kellett válniuk, de az egyikük egy nap fölkerekedett, hogy megtalálja a testvérét. És megtalálta.-miközben mesélte könnyek szöktek a szemébe.- Élete legjobb döntése volt, hogy elindult megkeresni az öccsét.
- Elég gagyi mese lehetett.-mondtam a végét elnevetve, de már a könnyeimmel küszködtem.
- Igen...-nevetett ő is és szipogni kezdett.- Úgy látszik, hogy nem volt hülyeség ellopni azt az ötven dollárt.-nevetett tovább. Bólintottam.
- Azt sem bántam volna, ha az egész árút elviszed a boltból.-feleltem és nem bírtam tovább, megöleltem.
- Szeretlek.
- Én is téged.- feleltem könnyek között.
 Visszaemlékeztem. Egész életemben nem vágytam igazán másra csak egy személyre, akivel megosztok szinte mindent, aki velem van, mindegy az hogy fiú vagy lány. Akivel felnövök, aki mellett nem érzem azt, hogy egyedül vagyok. Aki a másik felem, akivel hülyéskedek, akivel akár veszekszem is. És megkaptam, visszakaptam. Itt van előttem, az akit mindennél jobban akartam, az ikrem, a bátyám, a testvérem.

80.~

Azonban ahogy végig gondoltam az egészet még nem voltam hajlandó megbeszélni a dolgokat. Úgy viselkedtem mint egy durcás kislány, de nem érdekelt. Még nem akartam vele beszélni, nem akartam, hogy kilépjen ilyen egyszerűen az életemből. Josh jól mondta, önző vagyok. Ahelyett, hogy hazamentem volna a kikötő felé vettem az irányt, ahol kiskorunkban lógtunk Josh-al. Kezdett sötétedni, de akkor sem szerettem volna hazamenni. A vidámparkban mentem.
*Jeremy POV*
V már órák óta elment és aggódni kezdtem. Nagyon reméltem, hogy nem az egyik sikátorban gubbaszt, de ezt megcáfolta az a tény, hogy nem lett volna oka rá, hogy oda menjen. Hiába hívtam a mobilján, nem vette fel. Viszont muszáj volt megkeresnem, nem várhattam tovább, beszélnem kellett vele.
- Jeremy hová mész?-kérdezte anyu miközben elhaladtam mellette.
- Megkeresem Victor-t. Beszélnem kell vele, nem válhatunk el haragban.
- Biztos nem sokára jön, de holnap is megbeszélhetitek nem?-nem feleltem csak rápillantottam egy röpke percre. Mintha csak kiolvasta volna a tekintetemből a választ.- Ilyen hamar?
- A főbérlővel holnapra beszéltem meg a beköltözést.
- Oh...-többet nem bírt mondani így odamentem hozzá és megöleltem.- Szeretlek anya. Nem sokára jövök.-bólintott egyet én pedig elindultam, hogy megkeressem az öcsémet. Legelőször Cindy jutott eszembe, ő hátha tudja, hogy hol van, így elsősorban hozzájuk csöngettem be.
- Jeremy! Hát te?
- Szia Cindy, ne haragudj, hogy zavarlak, de nem tudod az öcsém merre van?
- Mi? Megint eltűnt?-kérdezte megdöbbenten.
- Nem mondhatnám, csak már órák óta elment és nem tudom, hogy hol van. Azt reméltem, hogy nálad.
- Ne haragudj, de nincs itt. Ami azt illeti az utóbbi időben nem találkoztunk sűrűn. Gondolom még megviseli a dolog, hogy elköltözöl...
- Honnan tudod?-kérdeztem meglepve, hiszen nem említettem neki semmi ilyesmit.
- Anyukátok mesélte a minap. Sajnálom, hogy így alakult.-sóhajtott.
- Én is..-kis időre elméláztam majd észbe kaptam.- Ne haragudj, de mennem kell.
- Majd értesíts, ha megtaláltad.
- Rendben.-mosolyogtam majd távoztam. Cindy után Josh jutott az eszembe, de hogy ne tegyek meg fölösleges kilométereket, fölhívtam. Azonnal felvette.
- Hello.
- Szia, Jeremy vagyok! Csak érdeklődnék, hogy nincs nálad az öcsém?
- Alig fél órája ment el, azt mondta haza megy.
- Pedig otthon nincs és hiába hívom nem veszi fel.-kis csönd következett, aztán ismét megszólalt.
- Biztos, hogy nincs otthon...
- Ne hülyülj már, mondom, hogy nincs!
- Jó oké akkor valószínűleg Dimitri-nél van.
- Oké akkor felhívom.
- Vagy várj, várj, várj! A kikötőre ment. Ebben biztos vagyok!
- Száz százalék?
- Száztíz, ez biztos. Ott keresd.
- Oké, kösz Josh. Még beszélünk.-köszöntem el gyorsan majd letettem. A kikötő felé indultam és reméltem, hogy valóban ott lesz.
*Victor POV*

Csak álltam a korlátnál és néztem a hullámzó tengert. Mást sem lehetett hallani csak a hullámok hangjait, ahogy egymásba csapódnak. Éreztem a friss, tengeri levegőt az arcomon, hagytam hogy átfúja egész felületét egészen a hajamig. Ennél megnyugtatóbbat el sem képzelhettem volna, jól esett a friss levegő. Azonban már nem sokáig tudtam volna ezt élvezni. Lépteket hallottam. A hang irányába fordultam mikor megláttam a bátyámat közeledni felém. Csak mosolyogni tudtam magamban. Úgy látszik, hogy ez a beszélgetés nem akar váratni magára.
Ahogy közelebb ért vissza fordultam a tenger felé. Nem is köszönt, nem mondott semmit csak mellém állt ugyanúgy, mint én.
- Mikor kicsi voltam..néha kiszöktem az árvaházból és idejöttem. Nem sok esélyünk volt rá, hogy eljussunk ide.-mesélte, amit szívesen hallgattam, de fűztem hozzá semmit.- Szerettem itt lenni, olyan vidám hely.-körbetekintett majd rám nézett.- Tudom..hogy most úgy érzed, hogy igazságtalan vagyok veled és anyával, de megérthetnéd a helyzetem.
- Én megértem.-súgtam önkéntelenül.
- Akkor miért viselkedsz így?
- Mert nehéz ezt elfogadnom! Egész életemben rád vártam és most ilyen hamar elmész. Megint.
- De nem örökre... Victor...ugyan ebben a városban maradok csak egy másik lakásban. Mindennap találkozhatunk.
- Te is tudod, hogy ez nem így lesz...
- Már miért ne lenne?-kérdezte kissé összeráncolt szemöldökökkel, de csak legyintettem egyet és hallgattam.- Figyelj...nem szeretnék úgy elköltözni, hogy az öcsémmel nem beszélem meg a dolgokat. Meg valakinek holnap a pakolásban is segíteni kellene.
- Már holnap?-néztem rá hirtelen kikerekedett szemmel.- Nem is tudtam, hogy ilyen hamar költözöl.
- Igen, szóval...nem akarok holnap úgy elmenni, hogy nem szólsz hozzám. Na..mit mondasz?-természetesen én sem szeretnék így elválni tőle és minden erőmmel azon vagyok, hogy elfogadjam a dolgot. És akármennyire is szeretném, hogy velünk maradjon, ebbe a döntésébe nem szólhatok bele. Felé fordultam és elmosolyodtam.
- Azért ne várd, hogy mindent én pakolok be helyetted.-nevetni kezdett majd összekócolta a hajamat és magához ölelt.

79.~

Nem tudtam, hogy hirtelen hova menjek, így csak lementem a földszintre, felkaptam a cipőmet, a kabátomat és elhagytam a házat. Anyu megkérdezte, hogy hová megyek, de nem válaszoltam csak becsaptam magam mögött az ajtót.
Ez egyszerűen már képtelenség, ami körülöttünk történik. Egy éve sincs, hogy végre egymásra találtunk a bátyámmal, erre apám baromsága miatt ismét elveszítem. Még ha nem is örökre, de akkor is elköltözik és nem fogom olyan gyakran látni mint eddig. Hiszen ha egy testvérpár elválik egymástól már sosem lesz olyan a kapcsolatunk mint amilyen addig volt. Jeremy a városközpontba költözik, ami tőlünk eléggé messze van, és kitudja, hogy mikor tudnám látni, hiszen még a munkahelyeink sincsenek közel egymáshoz.
Beszélnem kellett valakivel erről és aki azonnal az eszembe jutott az Josh volt. Dimitri-t is nagyon bírom, de Josh már anno is mellettem volt és én is mellette. Így hát elindultam a lakásához, ahova busz és némi séta árán húsz perc múlva megérkeztem. Megnyomtam a kapucsengőt.
- Igen?!-hallottam meg egy női hangot.
- Csók...-már majdnem a férjezett nevén szólítottam mikor eszembe jutott, hogy már elvált.-Ms. Banks, Victor vagyok. Josh itthon van?
- Igen, máris nyitom az ajtót.
- Köszönöm.-feleltem és már nyílt is az ajtó. A második emeletre mentem, ahol megálltam a tizenötös számú ajtó előtt. Kopogtam.
- Szia.-mosolygott Josh édesanyja. Idejét sem tudom mikor láttam utoljára, de akkor egyáltalán nem így festett. Arca pirospozsgás volt, haja fésült, jól öltözött. Önkéntelenül is visszamosolyogtam.- Gyere beljebb.-beljebb léptem mire Josh azonnal elém ugrott.
- Téged is látni?-kérdezte vigyorral az arcán és megölelt.
- Igen...ki kellett kicsit mozdulnom.-feleltem nem éppen meggyőzően. Josh arcáról lefagyott a mosoly. Látta rajtam, hogy valami nincs rendben.
- Anyu..a szobámban leszünk.-fordult édesanyja felé majd felém biccentett, hogy kövessem, de előbb levettem a cipőm és a kabátom. Feszülten mentem be a szobájába majd leültem az íróasztala előtti székbe és forogni kezdtem vele.
- Anyukád eléggé jó színben van.-terelni próbáltam a témát, de kevesebb sikerrel.
- Igen, 'hál Istennek sokkal jobban van. De hogy neked valami problémád van, az száz. Mi történt?-hajolt előre az ágyon ülve, két tenyerét összekulcsolva. Sóhajtottam egy nagyot és neki kezdtem, végül is ezért jöttem ide.
- Jeremy el akar költözni.-vakartam meg a homlokom majd a kezemet végighúztam az arcomon.
- Mégis miért?
- Apánk...-próbáltam magam tolerálni.-...idiótasága miatt. Azt mondta, hogy ha abban a házban marad akkor nem tudja feldolgozni azt, amit apu tett és idő kell neki. Nem mellesleg egyetemre akar menni és kitudja, hogy a végén hol köt majd ki.
- Ezzel mi a gond?-szemöldökömet felhúztam Josh kérdésén.  Még válaszolni sem igazán tudtam és hezitáltam. Fürkészve kereste a tekintetemet.-V?!
- Nem akarom, hogy ott hagyjon minket. Egy éve sincs, hogy megtaláltam erre....Egyszerűen nem teheti meg, nem is gondol se rám, sem anyára.-fogtam meg a tarkómat. Josh együtt érzően mosolyogni kezdett majd válaszra nyílt a szája.
- Gondolkozz egy kicsit...te hogy éreznél az ő helyében?-átgondoltam és még ha fáj is bevallani, de ugyan így.
- Valószínűleg ugyan így.
- Hidd el, szerintem neki a legnehezebb most. Otthagyni téged, és anyukátokat. Meg pláne azt feldolgozni, hogy mit tett apátok. Nem lehet neki könnyű.-hallgattam, nem szóltam semmit, de nem is igazán tudtam volna.- Ne haragudj, de egy kicsit önző voltál, nem gondolod?
- De.-sóhajtottam egy nagyot és hátradőltem a székben.- Azt hiszem az voltam.
- Szerintem beszéljétek meg és hagyd, had döntsön, ahogy akar. Csak rajta áll, hogy hogyan dönt, hiszen már nagykorú.
- Igazad van.-mosolyogtam rá. Néha még mindig meglepődök, még ennyi év után is, hogy milyen komolyan is lehet vele beszélgetni.- Filozofikus Joshua visszatért?-nevettem.
- Filozofikus Joshua mindig itt van, csak van mikor a hülye klónja hátráltatja.-nevetett ő is.- Én mindkét Josh vagyok.
- Amúgy kösz, hogy meghallgattál.
- Ez alap. Nem tudom hangoztatni, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy mellettem voltál a szarban. Nélküled szerintem alulról szagolnám az ibolyát vagy drogosok között kellene élnem.
- Hát igen, sokkal jössz nekem, de én is neked.
- Na jó, szerintem elég ebből a lelkizős szarból, kicsit ratyi dolog nem gondolod?-máris eltűnt filozofikus Joshua és visszatért a régi Josh.
- Talán neked bejön ez a ratyi stílus csak nem mutatod ki.-álltam fel nevetve mire tátott szájjal, némi undorral nézett rám.

-......talán menj a francba!
- Talán jobb lenne, ha tényleg mennék mert még azt hiszik, hogy megint egy sikátorban gubbasztok.
- Kikísérlek.-pattant föl az ágyról majd az ajtóhoz mentünk. Elköszöntem Ms. Banks-től majd lementünk az épület elé. Ahogy leértünk Josh azonnal előkapott egy szál cigit.
- Tehát csak ezért jöttél le...
- Aha...-vallotta be szemrebbenés nélkül majd elmosolyodott.- Anya nem engedi, hogy a házban cigizzek és így le kell jönnöm folyton folyvást, hogy elszívjak egy rohadt szál bagót.-beszélt a cigivel a szájában majd meggyújtotta.- Oh egyébként nem is mondtad...apátokkal mi van? Gondolom már nem él veletek.-fújta ki közben a füstöt.
- Nem, anyu kirakta és nem sokára hivatalosan is elválnak. Anyu beadta a válópert. A minap eljött a cuccaiért és remélem már soha többé nem látjuk.-Josh bólogatni kezdett.
- Jobb is ez így.
- Ja....lehet. De megyek...majd még...beszélünk.-fogtam vele kezet majd elindultam a buszmegálló felé, azonban nem érettem sietségem okát...talán minél előbb szerettem volna Jeremy-vel beszélni.

78.~

A szám már beszédre nyílt volna, hogy elmondjam, még egyszer, hogy sajnálom ahogy viselkedtem. Valahogy úgy éreztem, hogy azért mindenképpen bocsánatot kell kérnem. Azonban nem engedte, hogy megtegyem, a tenyerét tartotta elém és ő kezdett beszélni.
- Nem kell semmit sem mondanod.-kezdte egy félmosollyal az arcán.- Tudom, hogy csak azért tetted, mert éreztetni akartad vele tette súlyosságát. És még gondolom azért is mert dühös voltál rá. Ezalatt nem csak azt értem, ami velem történt.-mintha csak a gondolataimban olvasott volna, vagy inkább a homlokomra lettek volna írva az indokok. Nem tudtam a szemébe nézni, zsebre dugott kézzel álltam előtte és a padlót bámultam.- Ha velem ezt tette, akkor veled sem bánhatott jobban.-folytatta.- Így van?-kénytelen voltam ránézni, de meg sem mukkantam. Azonban a hallgatás beleegyezés. Ahogy ránéztem arca még lágyabb lett és félrehúzta szája bal szegletét.
- Főleg miattad tettem. Én elfogadtam, hogy nem volt fényes gyerekkorom, de neked esélyt sem adott rá, hogy jobb legyen. Nem apa az ilyen. A saját gyermekét eldobja és nem csak önmagától...-küszködnöm kellett, hogy megőrizzem megmaradt férfiasságom és ne sírjam el magam.
- Nézd, Victor...már tizenkilenc éve történt és...sokkolt...nagyon sokkolt...de ezen már nem tudunk változtatni.-lépett közelebb és megfogta a vállam.- Nem kell róla beszélünk. Felejtsük el és minden rendben lesz.-nyugodt volt. Nagyon nyugodt, szinte megijedtem attól, hogy mennyire. Mintha meg sem viselte volna az eset vagy ennyire jól leplezné? Biztos voltam benne, hogy nyugodtnak akar hatni, ezért nem is tettem ez ellen. Bólintottam, mosolyogtam majd megöleltem.
 Anyu negyed órával később érkezett haza kétségbeesetten. Mikor meglátott felsóhajtott, látszólag aggódott értem. Azonban mikor meglátta a kezem ismét zaklatott lett.
- V, mi történt a kezeddel?-nem válaszoltam csak oldalra biccentettem a fejem és nézelődni kezdtem a házban.-Oh..vagy úgy.
- Vele mi van? Nem jelent fel?
- Eszében sem volt...de ha mégis megtenné, gondoskodnék róla, hogy soha többé ne hagyja el a kórházat. Nem lenne rá oka, hogy feljelentést tegyen.
- Na és..hazajön?-kérdezte Jeremy.
- Nem. Megmondtam neki, hogy amint felépült jöjjön a cuccaiért és hagyjon békén minket...örökre.-Jeremy-vel egymásra néztünk és sóhajtottunk. Anya látni sem akarta többé Chent és ezt teljesen megértettük. Mi sem szándékoztuk őt látni, hiszen már nem tartottuk többé az apánknak.

Ahogy anyu mondta Chen egy hét múlva jött el újra hozzánk és a holmijaival együtt végleg kiszállt az életünkből. Miközben a házban tartózkodott nem kerültünk a közelébe, végig a szobánkban voltunk. Csak az autót láttuk ahogy megáll a feljárón majd eltűnik. A lelkiismeretem nyugodt volt, semmi sem késztetett arra, hogy esetleg bocsánatot kérjek tőle vagy akár csak egyetlen barátságos mondatot is váltsak vele. Nem akartam látni. Sőt, hármunk közül senki sem. Anyu hivatalosan is beadta a válópert, amibe Chen szó nélkül beleegyezett. Tudta, hogy ezt a hibát soha nem fogja tudni kijavítani, ha egy életen át próbálkozik vele akkor se.
Azonban nem volt elég apánk tettének napvilágra kerülése, Jeremy is rátett egy lapáttal.
- Elköltözöm.-közölte velünk négy nappal azután, hogy Chen nálunk járt.
- Tessék?-kérdezte anyu alig hallhat hangon. A szívem a torkomban dobogott, nem bírtam megszólalni.
- Gondolkodtam és...higgyétek el nekem a legnehezebb, de...új környezetre van szükségem.
- De...azt mondtad, hogy elfelejtjük a dolgot és minden rendben lesz.-emlegettem fel anno elhangzott szavait. Még pislogni sem voltam képes.
- Tudom, de egyszerűen nem megy. Idő kell, hogy feldolgozzam és itt...-mutatott körbe a házban.- Nem megy.-arcán fájdalom ült, egy porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést.
- Nem...nem, Jeremy! Most kaptunk vissza, nem engedhetlek el csak így!-anyu hirtelen bekönnyezett, arcát kezdte törölgetni és hevesen rázni kezdte a fejét.
- Nem veszítesz el még egyszer. De muszáj innen elmennem vagy soha nem dolgozom fel a történteket.-nem akartam tovább hallgatni és mint egy óvodás kisfiú, aki megsértődött a bátyára, fogtam magam és felviharoztam a szobámba. Az ajtót bevágtam magam mögött és a babzsákfotelembe huppantam. Végigsimítottam a hajamon és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.
- Beszélek vele.-mondta Jeremy anyunak majd utánam jött. Kopogott, de semmit sem szóltam. Bejött és az ágyamra ült. Egy ideig mindketten hallgattunk.Tudtuk, hogy milyen nehéz ez.

- Tudod már, hogy hova mész?-kérdeztem végül.
- A városközpontban van egy garzonlakás. Nincs messze a kávézótól.-felelte. Nagyszerű...már lakást is talált.- És....-kezdett bele egy újabb mondatba, de még mindig nem néztem rá.- Úgy döntöttem, hogy elkezdtem az egyetemet.-miden porcikám azt súgta, hogy ne nézzek rá, bámuljak tovább ki az ablakon mert tudtam, hogy ha ránézek nem fog mást látni az arcomon csak keserűséget. Mégis ránéztem. És minő meglepő...de mosolyogtam.
- Az klassz...így végre igazi okod van arra, hogy itt hagyj minket.
- Victor..
- Ne! Inkább hagyd a magyarázkodást.-pattantam fel hirtelen az ülőhelyemről és otthagytam a szobámban egyedül.